○2.3○

Finn és Jack

- Jack?
- Finn?
- De hisz ő Jack. – néztem rá barátnőmre, aki azt állította, Finn áll az ajtóban.
- Nem ő Finn. – mondta hevesen rázva a fejét.
- Ez Jack pólója. – mutattam a hátam mögé, mivel már visszafordultam Carter felé.
- És az ikrek is szoktak pólót cserélni. – próbálta bele magyarázni.
- Carter, ők fiú ikrek. – mondtam nyugodtan, mert lány ikreknél és tesóknál elég gyakori a ruhacsere/ruhalopás, na de fiúknál?
- Akkor is ő tuti Finn. – szögezte le, de biztos voltam benne, hogy nem Finn áll előttünk.
- Egyezzünk ki Fraynben oké? – kérdeztem, mire felvont szemöldökkel nézett rám. – Mindkettejük középső neve Frayn.
- Rendben. – bólintott Carter, majd újra Frayn felé fordultunk. – Mit keresel itt Frayn?
- Te jó ég. – tátotta el a száját, amit nem igazán értettünk és vártuk, hogy folytassa. – Ti komolyan ezt most így ledumáltátok?
- Igen, mert nem akartunk vitatkozni. – bólintottam és Carter is megerősített feje rázásával.
- Na jó ez fura volt. – nevetett fel kínosan, majd folytatta. – Én Jack Harries vagyok, Finn Harries bátyja.
- Mármint öccse. – javítottam ki, mire felvont szemöldökkel nézett rám. Csak megrándított vállal magyaráztam meg. – Nézem a YouTube csatornádat.
- Áh, király. – monda elmosolyodva.
- Nem hiszem el, hogy nem ismertelek fel. – mondta a sokkban lévő barátnőm.
- Tudod, ha még nem láttál minket egyszerre, akkor megesik, hogy nem tudsz megkülönböztetni. – magyarázta Jack.
- Neked még soha nem mutatta be Cartert Finn? – kérdeztem meghökkenve, mert azért 8 hónapja együtt voltak és az sok.
- Igen, mert nem nagyon szoktuk bemutatni egymásnak a barátnőinket. – mondta felkarját vakargatva.
- Tényleg miért nem mutatott be nekem? Vagy fordítva? – tért magához Carter is.
- Na jó elmagyarázom. Azért félünk már bemutatni egymásnak a barátnőinket, mert már történt olyan, hogy Finn belezúgott egy csajba, jártak bemutatta nekem és a lány rám indult és dobta Finnt. Ez fordítva is megtörtént már, szóval mindig addig húzzuk a találkozást, ameddig csak lehet. És ez nem azért van, mert nem bízunk a lányokban. – fejtette ki Jack az elméletüket, amit én megértettem, de a mellettem ülő lány nem.
- Egyszerűbben? – kérdezte kissé eltátott szájjal Carter, mire Jack sóhajtott.
- Tegyük fel van előtted két csoki fagyi tejszínhabbal az egyiken csoki öntet, a másikon eper öntet. Rengeteg lány van úgy, hogy mindkettőt szereti és kedve szerint választ mindig. Mi is így vagyunk. Ugyanolyanok vagyunk, csak egy kicsi különbséggel. Így már érted? – kérdezte, mire barátnőm bólintott és szólásra nyitotta a száját.
- Az én hülye Finnem. Én csak őt szeretem és soha, semmiért nem szakítanék vele egy másik srác miatt, főleg nem a testvére miatt. – mondta Carter sóhajtva.
- Akkor gyere velem. – mondta Jack.
- Már miért menjen veled Carter? – kérdeztem a fiút, miközben a barátnőm már felfelé tápászkodott.
- Soha nem láttam még ilyennek a testvéremet. Ma videó telefonáltam vele és még sosem láttam sírni, de most a vöröslő szemei arra utaltak, hogy az érzelmek elárasztották. Miután kifaggattam úgy éreztem muszáj tennem valamit, ráadásul pont itt voltam így amint tudtam ide jöttem. – mondta. – Most pedig a tervem, hogy hazaviszlek és kibékítelek titeket Finnel.
- Köszönöm. – suttogta Carter, majd bement a szobájába összepakolni pár cuccot, addig én Jackhez fordultam.
- Jack ugye Finn azzal a szőke lánnyal nem csalta meg Cartert? –kérdeztem bizonytalanul, mert erről el is feledkezett mindenki.
- Dehogyis. – mondta nevetve. – Ő a másod-unokatesónk, az egyetlen, akivel tartjuk a kapcsolatot, mióta kiderült, hogy Finnel egy egyetemre járnak.
- Akkor rendben van, áldásom rájuk. – mondtam megkönnyebbülve.
- Indulhatunk. – jött ki Carter egy oldaltáskával útra készen.
- Tőlem mehetünk, úgyis nem sokára indul a gép, de még előtte összefutunk valakivel. – mondta Jack, aki szinte le se vetkőzött mióta megjött.
- Chloé, nem baj, hogy elmegyek? – kérdezte Carter szomorú szemekkel tőlem.
- Már miért lenne baj? – kérdeztem nevetve, hiszen badarságot kérdezett.
- Én is itt hagylak, Amelia is randevúra megy, te meg…
- Carter, indulj és békülj ki Finnel, az én magánéletemet majd megoldom. – mondta megnyugtatva.
- Biztos? – azért még egyszer rá kérdezett, mire már cseppet sem kedvesen
 - Induljál, vagy úgy seggbe rúglak, hogy Angliáig repülsz. – mondtam bíztató mosollyal, mire egy köszönömöt eltátogott és már itt sem voltak. Boldog voltam egy részben, mert én olyan ember vagyok, aki örül annak, ha a barátai boldogok lehetnek. De azért bevallom, egy picit irigy is voltam. Irigy, mert én is akarok valakit, akit szerethetek, aki szeret engem, akivel veszekedhetek, akivel kibékülhetek, akihez hozzábújhatok, akinek kimutathatom, hogy mennyire szeretem, akit csókolhatok, akit ölelhetek, akivel filmezhetek, akivel csak úgy lehetek. Szükségem van valakire, mert már egyre többször érzem azt, hogy egyedül vagyok. Mint az álmomban. Egyedül vagyok itt a több mint 7 milliárd ember között a Földön, mert nem találom a páromat. Nem találom azt, akit a Sors nekem rendelt. Pedig hiszek abban, hogy a Sors mindenkinek szánt egy társat. Egy olyan társat, aki nem csak barát, hanem szerelem is. Csak tudnám, hogy hol van az én társam? Eleinte azt hittem, hogy ez a társ Zayn és még máig is egy kicsit ebben hiszek, de nem ragaszkodom annyira hozzá. Mert nem vagyok 100%-ig biztos benne, hiszen még csak azt sem tudom milyen érzés, ha megcsókolom. Hiszen azt hiszem szerelmes voltam belé és talán még mindig érzek iránta valamit, de nem vagyok benne biztos, hogy ez nem azért van, mert annyi időt töltöttem vele és csupán csak hozzám nőtt.
Elmélkedésemet egy kis üzenetjelzés zavarta meg, amit a Gmailben lévő kis chat ad ki. Megrázva fejemet visszatértem a valóvilágomba és magamhoz vettem a laptopomat, hogy megnézzem, ki szándékozik beszélgetni velem. Mikor megpillantottam a nevet halvány mosoly kúszott az arcomra, mert valahogy sejtettem, hogy ő lesz az.
JuanPablo:
Mizu Chloé?
Chloé:
Az hogy sejtem ki vagy. :)
JuanPablo:
Az bizony gáz, de sejtettem, hogy elárultam magam, de nem baj. Legalább tudod, hogy Zayn hogy talált rá a blogodra.
Chloé: 
Louis igaz?
JuanPablo:
Jobban szerettem a Juan-t.
Chloé:
Állat vagy :D
JuanPablo:
Rád talált már a kreol herceg?
Chloé:
Olyannyira, hogy soha többet keresni sem fog.
JuanPablo:
Na, mesélj Pablo bácsikának.
Chloé:
Azt hittem Juan.
JuanPablo:
Ne terelj.
Chloé:
Honnan tudta Zayn, hogy én írtam a történetet?
JuanPablo:
Hát egy kis könyvből ráismert az írásodra.
Chloé:
Milyen kis könyv??????
JuanPablo:
Hát egy ilyen naplószerű. Miért?
Chloé:
Virágmintás kissé régies hatású?
JuanPablo:
sí señora (Igen hölgyem.)
Chloé: 
Az a naplóm.
JuanPablo:
Oops. Me tengo que ir. Quieres satisfacer? (Mennem kell. Akarsz találkozni?)
Chloé:
Cuándo? (Mikor?)
JuanPablo:
Tudsz spanyolul?
Chloé:
Sí señor. (Igen uram)
JuanPablo:
Ez így nem is buli.
Chloé:
Ez van, de én megyek szia.

És meg sem várva a válaszát leléptem így is elkerülve a találkozás lehetőségét. Habár jó lett volna egy idegennel kibeszélni magamat, akkor is újra lett volna valaki, aki köt Zaynhez és én nem akarok huzavonát játszani. Ha már véglegesen “szakítottam” vele, akkor semmi kapocs ne legyen közöttünk, amin keresztül tudnék vele kommunikálni, mert akár mennyire is tagadom, biztos, hogy gyakrabban hallanék felőle, hiszen Louis a legjobb barátja.  Szóval ez így jó, jól döntöttem, nem kételkedem magamban, jobb lesz az életem Zayn gondolata nélkül.
- Mi jót csinálsz? – kérdezte egy hang hirtelen a fülem mellől, mire sikítva egyet ugrottam ültő helyemben.
- Baszki. – tettem a szívem fölé a kezem és éreztem, ahogy hevesen dobog a hirtelen jött sokktól.
- Ne haragudj. – mondta nevetve Base, majd átugrott a kanapé támláján és elhelyezkedett mellettem.
- Rohadj meg. – bokszoltam egy erőset a vállába, mire még jobban felnevetett. Ezek szerint csak én gondoltam, hogy erős volt.
- Ez mi volt? – kérdezte, miután abba hagyta a röhögést.
- Egy ütés. – mondtam sértődötten nyelvemet kiöltve rá.
- Ez alapján nagyon gyorsan járjál el gyúrni, mert olyan gyenge vagy, hogy a harmat is erősebb. – mondta nagy okoskodva, mire megfogtam a kezét és beleharaptam neme egyszerűséggel, mintha egy alma lenne. – Ááááá te normális vagy?
- Teljes mértékben. – vigyorogtam rá, mert annyira vicces volt a riadt feje.
- Nem hiszem. Azt a rohadt ez nagyon fáj. – mondta fogva a kezén a helyet, ahol megharaptam. – Mi vagy te vámpír?
- Lehet, de most hogy mondod, nézzünk filmet. – kérleltem kiskutyaszemekkel
- Én nem. – mondta rázva a fejét. – Randim lesz.
- Ne már. – mondtam teljesen elkenődve és összegörnyedve, hiszen azt a kedvet, amit megjelenésével hozott nem csak lerombolta, hanem még egy gödröt is ásott a helyére. Így végleges volt a hangulatom az estére.
- Sajnálom. – vonta meg a vállát. – Azért is jöttem ki, hogy megkérdezzem jó leszek-e így?
- Fantasztikus. – nyújtottam fel a hüvelykujjam, majd felálltam és elindulta ma szobám felé.
- Mi a baj Chlo? – szólt utánam Base. Lábaimat megállítottam, majd arra ösztökéltem, hogy forduljanak meg. Engedelmeskedésük lévén újra látókörömbe kerülhetett az értelmetlen barátom.
- Tudod, mikor teljesen egyedül érzed magad a világban, egy idő után már nincs kedved másoknak örülni. – szakadt ki belőlem.
- De hisz nem vagy egyedül Chloé. – mondta Base halvány mosollyal. – Itt vagyunk neked mi.
- De. Egyedül vagyok. Ti nem lesztek mindig mellettem, nektek mindig lesz egy személy, aki fontosabb. És ezt én megértem, mert minden ember életében a legfontosabb a szerelem. Csak tudod a legrosszabb érzés az, mikor a barátaid rátalálnak erre a felülmúlhatatlan érzelemre, te pedig nem. Nem a ti hibátok és nem is haragszom, ez csupán egy természetes fájdalom, amit a magány okoz. – magyaráztam meg, majd meg sem várva reakcióját bementem a szobámba és bezártam magam mögött az ajtómat.

Lassan odabotorkáltam az ágyamhoz és leülve rá a hátamat a falnak támasztottam és felhúzott térdekkel meredtem előre. Kívülről úgy látszik, hogy a semmit bámulom, de belülről más. Belülről is a semmit bámulom, de ott a szívem ürességét bámulom. És ez a látvány lassú könnyeket hoz a szemembe, melyek annyira marják látószervemet, hogy kénytelen vagyok kiengedni őket. Ezek a sós vízcseppek benedvesíti karcomat és az így bedugult orromat, csak még jobban bedugítják. Emiatt alig kapok levegőt és halkan számon keresztül próbálom venni az életelemül szolgáló oxigént, amely nagy nehezen kissé remegve sikerül is. Ritkán van ilyen, hogy ilyen mélypontra kerülök, de ma betett minden. A betegség, Zayn és a többiek boldogsága. Ez nekem ma túl sok volt, ezt ma már képtelen vagyok bármi nélkül is elviselni. Olyan mintha Zayn érkezésével felszakított volna egy sebet, a magány pedig ezt a nyílt sebet leöntötte volna alkohollal. Kegyetlen. Kegyetlenül fáj és mardos. Ez ellen már képtelen védekezni a fájdalom küszöböm és az optimista, vidám énem. Nem tudnak elég magas falat építeni, hogy megállítsák a fájdalmat, ami most elérte szívemet és lelkemet. Pici erőt összeszedve elnyúltam a párnámhoz és kezembe vettem a telefonom.
Ujjamat figyelem nélkül elkezdte mozgatni az érintőképernyőn és valahogy a blogomhoz kerültem. Nem akartam már több bejegyzést írni, de most még is valami arra késztetett, hogy elmondjam. Elmondjam, hogy mennyire is fáj.
Sziasztok!
Tudjátok mit? Igen vége a Winteres történetnek, de leírok nektek valamit. Ma itt járt, azaz ember, aki miatt befejeztem és elkezdtem ezt a történetet. Úgyhogy most neki üzennék, mert tudom, hogy eljut odáig a híre ennek a bejegyzésnek. Ez neki szól, akit most hívjunk egyszerűen M-nek. 
Drága M. Miért volt jó neked az, hogy most ide eljöttél és felkerestél? Jó volt, hogy fájdalmat okozhattál újra? Miért kellett ez neked? Csak hogy tudd, remélem boldog vagy, mert jelen pillanatban én összeomlottam. Beleroskadtam a magányba. A szívem összeomlott, hiszen hogyan is maradna meg egy üres törékeny doboz, ha folyamatosan súlyt raknak rá és felsértik? Tudod, miért van ez? Mert Szeretlek, vagyis most már csak szerettelek. Mindenhogy. Szerettelek, mint embert, mint testvért, és mint fiút. Tudom, hogy tudod, mert nálad van a naplóm. A napló, amely illegálisan van nálad, de te még is beleolvastál. De egy kérdés. Ha beleolvastál, és tudtad mit jelentesz nekem miért nem jelentkeztél? Most már mindegy. Itt voltál, elmentél örökre és magaddal vitted egy részem. Jobb volt a reményben élni, mint a biztosban. Jobb volt remélni, hogy talán minden rendben lesz, mint biztosnak lenni abban, hogy már semmi nem lesz a régi. Csak ennyit szerettem volna. Kérlek, kedves Juan barátom add át ezt az üzenetet M-nek. 
Remélem így már jobban megértetek mindent. Ez a blog egy hiba volt, de a legjobb hiba.
Egy korszaknak vége, egy Chloé meghalt.
Viszlát.

Október 25. /csütörtök/

Kedd óta szinte ki se mozdultam a szobámból és konkrétan úgy néztem ki, mint egy zombi. Teljesen magamba fordultam és nem beszéltem senkivel. Ez a hír Angliába is eljutott, szóval nem csak itthon nem hagyott békén Base és Amelia, hanem még Carter is hívogatott telefonon. Hibásnak érezték magukat, ami nem igaz, de nem magyaráztam el nekik, mert képtelenek lettek volna felfogni. Közben a náthám is, úgy ahogy elvonult egyedül a torkomon maradt meg, szóval eléggé rekedtes volt a hangom. De ez így passzolt is a sápadt vörös szemű arcomhoz is.  Most viszont ezt muszáj eltűntetnem, mert ma fontos nap van. Ma kapom meg a gyakorlati munkámat Mr. Kantor-tól és kötelező bemennem a sulira. Kelletlenül, de bevonszoltam magam a gardróbomba és összeválogatva egy pár ruhát neki álltam
készülődni. Miután felöltöztem hajamat felfogtam egy kontyba, arcomról pedig eltűntettem a gyötrelmes időszakom jeleit egy kis alapozóval és púderrel. Ahogy kész lettem bedobáltam pár fontosabb dolgot a táskámba és köszönés nélkül elindultam otthonról. Útközben még egy kávét is vettem a szokásos kávézóba, ahol Geoff várt. Mikor meglátott hatalmas mosoly terült szét az arcán, de még mindig nem szólt hozzám, viszont legalább valakit így is boldoggá tudtam tenni. Ezt most a pozitívhoz soroljam, ami kihúz a gödörből, vagy a negatívhoz, ami még jobban belelök? Hiszen egy új boldog ember, de azt hiszem ez pozitív, mert miattam boldog, de sajnos engem ez nem vígasztal. Megkapva a kávémat végre ténylegesen az iskola felé mentem, ahova pont az óra végére értem be. Azért megállva az ajtónál megvártam, míg mindenki kijön és utána bementem. A tanár úr már pont szedte össze a cuccait, mikor meglátott és elmosolyodott.
- Oh Chloé. Örülök, hogy jobban vagy és be tudtál jönni a megbeszélésre. – üdvözölt.
- Azt mondta a tanár úr fontos munkát kapok, tehát ez a minimum. – erőltettem az arcomra egy mosolyt.
- Igen. Mindjárt megjönnek a többiek is, addig is elmondok pár részletet. – mondta izgatottan. – 5 hónapig fog körülbelül tartani elméletileg, de ha már elég anyagot gyűjtöttél a 10 oldalas elemzésedhez, akkor hamarabb is abbahagyhatod. Persze az ünnepekre hazamehetsz a családodhoz.
- Tanár úr megkérdezhetem pontosan mi is lesz a feladatom? – kérdeztem zavarodottan rá projektemre, mert melyik az, amelyik 5 hónapig tart?
- Hát ez egy nagyon különleges és egyszeri feladat. Azt mondták a legjobb diákomnak adjam, aki objektív tud maradni nagyon különleges néző pontokban is. – magyarázta.
- Megtisztelő, hogy engem választott. – próbáltam meghálálni.
- Na, szóval… - folytatta volna tovább, mikor valaki kopogott a nyitott ajtón és mindketten arra kaptuk a fejünket. Egy nagyobb darab ember állt ott, egyszerű farmerban és fekete pólóban. – Segíthetek?
- Paul Higgins vagyok. Ön Mr. Peter Kantor? – kérdezte mély hangján, mely illet a test alkatához. Innen első megállapításról ő az a kedves mackós nagydarab volt.
- Á Paul. Jöjjön beljebb. – intett egyet a tanár úr, mire a férfi belépett. – A fiúk hol vannak?
- Sajnos késnek, mint mindig, mert ne megy hotelből jöttünk. – mondta sajnálkozva és kicsit mérgesen. De várjunk csak… milyen fiúk?
- Semmi gond, addig is bemutatom Chloé Bucket-et, a legjobb diákomat. Őt választottam ki a feladatra. – mutatott felém, mire Paul felém nyújtotta a kezét és el is fogadtam.
- Üdvözlöm uram. Chloé Bucket vagyok. – mutatkoztam be, mire a férfi elmosolyodott.
- Szólíts csak Paulnak Chloé. Sokat leszünk együtt, a végére a pótapukádnak fogsz majd tekinteni, mint a fiúk. – mondta szeretet teljese hangon mosolyogva.
- Akkor beavatnának a teljes feladatkörömbe? – kérdeztem, mert még mindig nem tudtam sokat.
- Hát persze. – mondta Paul. – Velünk fogsz tartani egy hosszabb turné sorozaton és a közte lévő szüneteken. Ha jól tudom, a fiúk viselkedéséből kell majd szakvizsgát írnod, valami A világhírűség hatása címmel. De ezt a tanárod jobban tudja. Szóval ezért kell velünk tartanod ,de ne félj, a mi családunk örömmel fogadd be még egy lányt.
- Értem. Érdekesen hangzik, kíváncsian állok elébe a feladatomnak. – mondtam mosolyogva, mert felötlött bennem a remény. Hogy talán a sok utazás újra életbe hozza a kihunyt Chloét. – Már csak egy kérdésem lenne. Melyik fiú bandáról lenne szó?
- Hát rólunk. – robbant be egy számomra igen is ismerős alak, akit 4 hasonlóan ismerős személy követett. – A One Directionről

- Ez lehetetlen. – tátottam el a számat és alsó ajkam megremegett. A napi sírógörcs elkezdte fojtogatni a torkomat, ahová gombóc növekedett.
- Fiúk. Mikor tanultok meg végre időben érkezni? – dorgálta meg őket Paul. – Szóval Chloé ők azok a srácok. Liam, Louis, Harry, Niall és Zayn.
- Ismerem őket. – mondtam még rekedtesebb hangon és halkan, mert a gombóc alig engedte át a szavakat.
- Remek, srácok ő itt Chloé Bucket.  Ő lesz a pszichológus, aki velünk jön a turnéra. – mutatott rám.
- Te az a Chloé vagy? – kérdezte Louis felvillanyozódott arccal, mire bólintottam egyet zavartan. A következő pillanatban, már a levegőben voltam hála a fiúnak. Ugyanis Louis odarohant hozzám és szorosan körém fonva karjait megemelt és megpörgetett. Viszont mikor letett halkan csak hozzám intézett egy kérdést. – Jól vagy?
- Nem. – suttogtam, sőt szinte tátogtam.
- Nem olvasta még el Zayn a bejegyzésedet. – suttogta újra, majd még egyszer megölelt, ami meglepően jól esett.
- Louis, szeretnénk megismerni mi is. – húzta el tőlem el a fiút Liam, majd mélyen a szemembe nézett. – Örülök, hogy megismerhetlek Chloé.
- Úgy szintén. – suttogtam és valami furcsa volt. Mintha már láttam volna a szemét valahol. Hát persze a képek, amiket a bloghoz kerestem még régen.
- Én pedig Harry vagyok. – jött oda a göndör is, aki szívéjesen a mellkasához vont.
- Azt tudom. – motyogtam a mellkasába, majd óvatosan eltoltam magamtól.
- Üdv Chloé. – jött közelebb a negyedik és egyetlen szőke tag, Niall, megvillantva fogszabályzóját.
- Szia Niall. – válaszoltam, majd mivel tétlenül álltunk egymás előtt megrántva vállát ő is magához rántott, ami kisebb nevetést hozott ki belőlem.
- Bocsi csajszi, de ez már annyira megszokott. – mondta miközben szorosan ölelte a nyakam én pedig elsőként neki átöleltem lazán a derekát. Miután elengedett, már csak egy személy volt, de ő még mindig az ajtóban állt.
- Hello. – biccentett felém és már indult volna felém, mikor valami miatt megállt és inkább ott maradt, ezért én hang nélkül biccentettem egyet.
- Akkor itt van pár dolog, ami segítségedre lehet, ha gondolod. – mondta Paul és átadott egy zacskót. – Benne van a fiúk életrajzi könyve, dalszövegeik és a turné menetrend. Vasárnap indulunk.
- Máris? – kérdeztem meglepve.
- Igen és azért csak ma szóltunk, mert kiszivároghatott volna, és azt nem szeretnénk. - mosolygott rám bocsánat kérően Paul.
- Hát akkor azt hiszem mindent elintéztünk. – szólalt meg hosszúidők óta először a tanár úr. – Chloé neked viszont még beszélned kell a dékán úrral holnap.
- Rendben tanár úr. Most viszont távozhatnék? – kérdeztem, mire bólintott.
- Nem ebédelsz velünk? – dobta fel az ötletet Niall, mire mosolyogva felé fordultam. De miért mosolygok, ha úgy is nemleges választ adok? Fura, hogy milyen hatással van rám ez a tejbe tök.
- Sajnálom, de most még egyedül szeretnék lenni. Nem rég vesztettem el egy fontos embert. – mondtam és az utolsó mondatnál Zaynre sandítottam.
- Te küldted el. – mormogta Zayn.
- Lehet, de azért hogy könnyebb legyen. Nem számítottam rá, hogy 5 hónapig vele kell majd lennem. – válaszoltam vissza, mire a gombóc, melyről már elfeledkeztem, újra elkezdett szorítani és könnyeket szítani a szemembe. – De talán ha a fiú elmondja…
- Esélyt sem adtál nekem. – mondta, mire keservesen felnevettem és elengedtem könnyeimet.
- Látod? Látod ezt? – mutattam az arcomon leszánkázó cseppekre. – Ez miattad van. És ez csak egy része annak, amit te okoztál, a nagyobb részét nem is látod a rombolásodnak.
- Chloé… - kezdett bele, de nem engedtem, hogy bármit is mondjon
- Tekints rám idegenként mostantól. Elfogadtam ezt a munkát és meg kell csinálnom, úgyhogy kérlek, hagyjál békén. Ha beszélnünk kell, beszélünk, de amúgy messziről kerülj el.  – kértem és elhaladva mellette gyorsan kimeneteltem az iskolából. Kiérve az utcára még jobban kiszakadt belőle ma sírás és nem csak folytak a könnyeim, hanem egyenesen áradtak. Nem sírtam, hanem zokogtam. Kis híján összeestem, ezért kénytelen voltam megtámaszkodni az épület falába. Belül úgy éreztem zuhanok le egy szakadékba, mely végtelen mélységű. Újra magával ragadott a fájdalom, mely kedd este járta át a testemet, lelkemet. A maró érzés. Nem tudom meddig álltam ott, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki megáll előttem és magához von. Szorosan körém fonta a karjait én pedig erősen pulcsijába kapaszkodtam, hátha ő meg tudja állítani a zuhanásomat.
- Csss. – simogatta a hátamat. – Minden rendben lesz.
- Fáj. Louis, nagyon fáj. – suttogtam remegve és teljesen összekönnyeztem a pulcsiját.
- Tudom Chloé, tudom. – nyugtatgatott. – Gyere, elmegyünk hozzád és beszélgetünk egy kicsit. Rendben?
- Oké. – szipogtam belegyezve. Nem tudom miért, de megbíztam a fiúban. Tudom, hogy van barátnője, de én alapból nem úgy tekintettem rá és éreztem, hogy ő sem gondol többet.
- Gyere, menjünk. – fogta meg a kezem és fogott egy taxit, amelyet a lakásunkhoz irányítottam.

○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○

Hello mindenki!
Na most meghoztam az új részt :) Remélem tetszik és újra kapok kommenteket :)) Viszont a következő rész időpontja bizonytalan, mivel most nagyon sokat kell tanulnom és készülnöm kell matek, töri, szónok és fizika versenyre. Hát picit túl vállaltam magam, és szégyellem is magam, mert ez a ti károtokra megy :( Na remélem megértetek ja és még valami. Valaki megnyomta a nem tetszik gombot, aminek egy picit örülök és még jobban örülnék, ha elmondaná, hogy mi nem tetszik benne :D kérem szépen aki megnyomta mondja el nekem, szeretem az építő kritikát is :)) Na nem rizsázok tovább mehettek az utatokra, de azért még itt egy kép Chloé szobájáról, amit mindig elfelejtettem. :))

Évesz,xx

Én ilyennek képzelem el :) Chloé szobája