Új évi kavarodás ;)

Íme egy lehetőség a történet végére...

- Köszönöm szépen Miss Bucket. - vette fel kabátját páciensem.
- Örülök, hogy már egyre jobban haladunk. - biccentettem felé mosolyogva.

- Akkor mikor jöhetek legközelebb? - kérdezte mielőtt még magamra hagyott volna.
- Majd Mollyval megbeszélik, mert én most egy ideig nem leszek itt. Tudja két hét múlva esküvőm lesz. - mosolyogtam rá.
- Áh értem, akkor sok boldogságot önnek és a párjának. Viszlát Miss Bucket. - köszönt el illedelmesen.
- Köszönöm szépen, viszlát Rosalie. - biccentettem felé, majd ahogy becsukódott az ajtó hátra vetettem a fejem, elcsuktam a szeme és kieresztettem egy hangos sóhajt. Ahhoz képest, hogy én vagyok London egyik legjobb magán pszichológusa a hírek szerint,az én idegeim már teljesen szét vannak feszülve. Két hét és itt van életem nagy napja, de párom csak jövő héten jön haza, mert turnézik. Hiába beszéltünk Paullal azt mondta majd segít megszervezni az esküvőt, de ez a három hónapos turné nagyon fontos. De nem csak e téren hiányzik nekem, hanem minden hogy.  Hiányzik a megnyugtató ölelése, a megnyugtató csókjai, puszijai. Nélküle olyan üres a hatalmas franciaágyunk, lelketlen a ház. Hiányát még az sem tudja pótolni, hogy mindennap beszélünk telefonon, látjuk egymást az internet segítségével.  És még öt napot várnom kell, hogy személyesen vethessem magam a karjaiba. Utálom a hülye turnékat. Na jó nem ,mert rettentő büszke vagyok rá, hogy idáig eljutott a srácokkal és hogy ennyi embert boldoggá tesznek és hogy a sok pénz ellenére nem szálltak el, de akkor is. Mondjuk a hírességének köszönhető, hogy találkoztunk. Na inkább hagyom ezt a témát ,a lényeg, hogy nagyon hiányzik.

- Chloé. - kopogtatott, majd benyitott ajtómon az asszisztensem Molly.
- Igen? - kaptam fel a fejem.
- Van itt valaki, aki még beszélni akar veled. Azt mondja, lelkileg összeomlik, ha nem beszélhet egy pszichológussal. - mondta félően, mert tudja mennyire ideges vagyok és már semmi kedvem nincs még egy összetört embert összerakni egésszé, mikor én is csak egy fél vagyok.
- Nem menne át máshoz? - kérdeztem könyörgően, mire Molly a fejét rázta.

- Nagyon akaratos. Szerintem valami magányügyi problémája lehet. - magyarázta.
- Engedd be. - adtam meg magam, majd újra hátravetettem a fejem. Hallottam, ahogy az ajtóm előtt Molly susmorog azzal, aki szeretne bejönni. A hangja alapján egy férfi fog bejönni hozzám.
- Jó napot Miss Bucket. - lépett be az ajtón a férfi, és mikor bezárta maga mögött az ajtót felemeltem a fejem, hogy rászentelhessem a magamból kipréselt figyelmet. Azt hittem szemeim kápráznak, mikor felnéztem arcára, melyre az a szokásos meleg mosoly ült ki, amely bearanyozza napom. - Súlyos problémám van doktornő.

- És még is mi az? - kérdeztem vigyorogva.
- Elvonták tőlem a mennyasszonyom három hónapra és már majdnem belehaltam az elvonási tünetekbe. - panaszolta szomorú arccal, de még türtőztettem magam.
- Hát sajnos erre a lelki problémára egyetlen egy megoldás van. - mondtam karjaimat összefonva magam előtt.
- És még is mi az? - kérdezte, miközben meleg szempárját enyémekbe fúrta.
- Szerezze vissza. Ne engedje, hogy több mint három hónapig elvegyék öntől, mert azzal nem csak önt, hanem a mennyasszonyt is kínozzák. - magyaráztam és kicsit hátrébb toltam a székem.

- Hát akkor én már megtettem az első lépést, már csak a páromnak kéne befejeznie ezt a kúrát. - mondta pimaszul mosolyogva. Kérdés nélkül felálltam és azonnal karjaiba ugrottam. Szorosan fontam körbe nyakát a kezemmel és a derekát lábaimmal.
- Annyira, de annyira hiányoztál. - suttogtam a fülébe és örömömben pár könnycsepp ki is hullt a szememből.
- Hát még te nekem kicsim. - simogatta a hajam és egy puszit nyomott a hajamra.
- Soha többé nem engedlek el turnéra ilyen hirtelen. Csak akkor mehetsz el, ha 2 hónappal előtte tudok róla. - húzódtam hátrébb és homlokomat az övének döntöttem.
- Igen is. A drága menyasszonyom minden kérése parancs. - mondta mosolyogva.
- Szeretlek.  - suttogtam és ajkaimat övéire nyomtam.
- Én is szeretlek. - suttogta ajkaimba. - És nem sokára azt a kis táblát lecserélheted Mrs. …

Malikra? Horanra? Stylesra?Tomlinsonra? Paynre? vagy esetleg másra? Egyáltalán ez fog történni? Tényleg ilyen happy end lesz?

Vagy inkább így végződne:

Kattan a zár, belépek az ajtón a kis házamban és elönt a boldog újra itthon érzés. Na jó kinek hazudjak, ez nem így, mert az érzés ami eláraszt, üdv újra itthon magányosan. Egyedül egy valaki köszönt boldogan drága kis kutyám, Buddy a hatalmas magyar vizsla. Akit szomszédjaim ettetek négy hónapig, még nem voltam itthon. Bizony négy hónapig jártam Európa nagy városait és különböző divatbemutatókon vettem részt. Na nem léptem kifutóra, nehogy azt higgyétek, hanem a háttérben öltöztettem a modelleket a saját ruháimba. A fiúk stylistjaként felfigyeltek rám és amint ott lejárt a munkaidőm felkértek divattervezőnek egy divatcéghez én pedig boldogan elfogadtam.

- Héj Buddy. Állj már le. - toltam el magamtól kutyámat, aki időközben levett lábamról és arcomat nyalogatta összevissza.

- Szia nővérkém. - jött a semmiből egy váratlan hang.
- Sam? Te mit keresel itt? - álltam fel és meresztettem szememet húgomra.
- Gondoltam meglátogatom a nővéremet, ha ő már 2 éve családja felé se néz. - mosolygott rám.
- Hát örülök, hogy látlak. - öleltem magamhoz sután, majd levéve a magas sarkú cipellőmet elindultam a konyha felé. - Valamit inni?
- Köszönöm nem. - válaszolta.
- Akkor ülj le a nappaliba, mindjárt megyek én is. - kiabáltam neki a konyhából, ahol töltöttem magamnak egy pohár vizet és azonnal lehúztam. Kicsit felkavart a testvérem látványa. - Na itt is vagyok. - léptem be a nappalimba és leültem vele szembe a kanapémra.
- Miért zártál ki minket az életedből? - bökte ki azonnal a kérdését, nem kerülgetve a forró kását.
- Nem tudom. - vallottam be őszintén. - Egyszerűen csak megakartam szakítani minden kapcsolatomat Angliával.
- Miért? - vallatott tovább.
- Ne játsszuk ezt, hogy mint egy két éves mindig csak azt kérdezgeted miért. Inkább, hogyan jutottál be ide. - mondtam kicsit ridegebben.
- Megtaláltam a pótkulcsodat és Carterék elmondták a címedet, apropó Carter. És őket miért űzted el magadtól? - kíváncsiskodott tovább és nem tudta, hogy ezzel bennem mennyi sebet szakít fel újra, mennyi vart kapar le a szívemről.
- Most komolyan ezért jöttél ide? Ezért hogy kérdőre vonj? - háborodtam fel.
- Nem, ne érts félre, csak mindenki aggódik érted. - váltott rögtön nyugtató hangnemre.
- Köszönöm, nem kérek senki aggódásából. - vágtam rá és figyelmemet a mellettem megjelenő Buddy-ra fordítottam.
- Hát rendben. Nem fogom erőltetni, hogy ha te magányban akarsz maradni… - állt fel a kanapéról. - De remélem, azért az esküvőmre eljössz és leszel a tanúm. Számítok rád.
- Te neked esküvőd lesz? - tátottam el a szám, mert annyira hihetetlen, hogy a 23 éves kis húgom esküre hajtja fejét.
- Igen. Még hozzá Harryhez megyek hozzá. - válaszolta.
- Akkor sajnálom, de… - sütöttem le a szemeimet.
- Komolyan Chloé? Miatta nem jössz el? Azt hittem ,azért ennél többet jelentek neked…- mondta mérgesen ,de egyáltalán nem kiabált, csak feszes hangon mondta, ami megijesztett. A saját fegyveremet használta ellenem, mert én szoktam így beszélni, ha ideges vagyok.
- Te ezt nem értheted. - sóhajtottam és kutyám fülét vakargattam, mert nem tudtam húgom szemébe nézni.
- Dehogynem értem. Gyáva vagy és nekem egy ilyen emberre kéne felnéznem, aki még a húga kedvéért sem lenen képes áldozatokat hozni. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de csalódtam benned, méghozzá hatalmasat. - mondta lenéző hangnemben.
- Akkor menj innen. - néztem fel rá, egyenesen a szemébe. - Ha rám se bírsz nézni, akkor menj innen, nem vagyok hajlandó a saját házamban végig hallgatni a kioktatásomat.
- Reméltem, hogy nem így kell elmennem innen. De ha te így akarod. Viszlát Chloé, viszlát egy életre. - mondta némi szomorúsággal és szánalommal a hangjában, majd kiment a nappaliból és nem sokára a bejárati ajtó kattanását hallottam. Amint tudatosult bennem, hogy egyedül maradtam a zokogás hihetetlen sebességgel tört ki belőlem. Hangosan sírtam és kiengedtem minden érzelmemet. Bánatot, keserűséget és ehhez hasonlókat, mert mostanában csak a negatív érzelmek kerítettek hatalmukba. Mostanában? Pár éve, mióta egyedül maradtam. Minden barátom boldogan él valakivel, már a testvérem is a nagy napjára készül, én pedig itt ülök egyedül a kutyámmal és sajnáltatom magam. Szánalmas vagyok, teljesen igaza van a húgomnak és már képtelen lennék bárkinek is a szemébe nézni, hiszen mindenkit ellöktem magamtól, mégis így hogy menjek el az esküvőre? Csak kínoznám magam. De minden az én hibám és senkit nem hibáztathatok. Én küldtem el Őt, én mondtam ,hogy jobb ha békén hagyjuk egymást, mert én nem fogok innen elköltözi és Ő sem költözhet ide, a távolság pedig csak szétmarcangolna minket. Akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak, de most? Most nem a távolság marcangol szét, hanem az üresség, mert akár milyen kis ideig is élvezhettem szeretetét, annak hiánya most megöl. Hirtelen arra eszmélek fel, hogy lábamat bökdösi egy orr. Buddy.
- Mit szeretnél kicsi kutyám? - kérdezem tőle szipogva és megsimogatva a fejét, ő pedig megharapva a nadrágom el kezd rángatni. - Ne Bud, most nincs kedvem játszani. - a kutya feladva elenged, majd elszalad tőlem. Tessék, őt is csak elüldözöm mellőlem. Jobb gazdát érdemelne nálam, olyat aki eleget foglalkozik vele. Újra bökdösést érzek.
- Ne haragudj kicsi kutyám. - vakarom meg fülét, amint észreveszem, hogy újra visszatért hozzám. De ez nem elég neki, újra bökdösni kezd és most már teljesen rá figyelek és így feltűnik, hogy ott egy boríték a szájába. Kiveszem szájából és furcsállva kutyám viselkedését kibontom. Kihúzva belőle a kemény lapot elém tárul húgom esküvői meghívója.
- Ezt miért hoztad ide nekem Bud? - kérdezem kutyámat, mintha beszélni tudna. Újra nadrágomat kezdi ráncigálni és most már felállok, mert úgy érzem, mintha mutatni akarna valamit. Elengedi nadrágomat és el kezd menni előttem, én pedig követem. Egy kívülálló hülyének nézne, hogy a kutyámat követem, de én igen is okos állatnak tartom és sejtem, hogy valamit szeretne tőlem, hiszen miért hozta volna oda nekem a meghívót. Drága kutyusom a szobámba vezet, ahol lefekszik az ágyam elé és nem mozdul onnan. Mereven bámul be az ágy alá. Értetlenül nézem, majd hogy megértsem lehasalok mellé és én is benézek az ágam alá. Meglepetésemre ott egy doboz, amelyről teljesen megfeledkeztem az idők során. Benyúlva kihúzom és törökülésbe helyezkedve magam elé húzom a dobozt. Buddy felülve orrával lebökdösi a tetejét. Még mindig értetlenül tekintek rá, majd lenézek a félig nyitott dobozra, melyben egy esküvői ruha van. De hisz ezt én terveztem és így elfelejtettem volna? Várjunk  csak… Esküvő meghívó, esküvői ruha… Azt akarja, hogy menjek el az esküvőre. Jézusom miket képzelek be magamnak, egy kutya ilyet nem csinál. De mégis, mi lenen, ha elmennék az esküvőre és odaadná ma ruhát Samnek. Megtehetem? Elmehetek? Fogalmam sincs mit csináljak...
Előkapom zsebemből a telefont és belépve a könyvtárba megkeresem Sam nevét és ujjam megáll felette...

Mindenkinek Boldog új évet kívánok!
Évesz :)♥xx
U.i.: félreértés ne essék, folytatom a blogot onnan ahol abba hagytam ez amolyan kis ízelítő a végekből :))

○2.4○

Ezt a részt két embernek szánom. Adrinak, aki ezt kapja a mikuláscsomagja mellé, illetve Maya D.-nek, mert megérdemli :))))

Október. 28. /Vasárnap/

Kedves naplóm!
Na jó ez így nagyon béna, többet nem szólítalak meg, viszont van egy jó hír. A hét eleji sötétségből kezdek kilábalni. Nem azt mondom, hogy már kint vagyok a napfényen, de jó úton haladok hála egy Louis nevezetű srácnak, meg a haverjainak. Valahogy tudtak nekem annyi erőt adni, hogy mindenbe beleegyezzek, és ne érdekeljen Zayn. Ez idáig elméletben működik csak, de majd ma kiderül, hogy élőben is úgy dolgozik-e a rendszer. Bizony, ma indulunk! Most még visszamegyünk Londonba, mert van nekik X-factoros szereplésük, meg még ezernyi dolguk, én ezt nem tartom számon. Úgyhogy most vissza a hazába. Sőt a fiúk megengedték, hogy meglátogassam a szüleimet. (Azt mondták Pault majd elintézik) Na de nekem azt hiszem mennem kell, hiszen mindjárt indul a fémmadár. (Louis tanította)

Chloé,xx

Ezzel a kis bejegyzéssel nyitom meg a turné időszakát, viszont most kénytelen vagyok bezárni a kis könyvecskémet és elrakni, hiszen vár egy új időszak. Nehéz, de szerintem jó lesz ez a turné, mert tudom, ott van (helyben) minimum 1, maximum 4 ember, akik nem engednek a padlóra omlani újra.

- Készen vagy már?  Ha miattad késsük le a gépet esküszöm beköplek Paulnak. – jött be a szobámba az a minimum 1 ember.

- Készen vagyok már. Indulhatunk. – álltam fel rögtön és vállamra kapva a táskámat elindultam az ajtó felé, ahol ő is állt. Mikor elhaladtam mellette akkor szólalt meg.

- És a bőröndök? – kérdezte, mire visszafordulva megveregettem a vállát.

- Bizony a bőröndök. – majd egy halk kuncogás után folytattam a kifelé vezető utamat.

- De még csak nem is gurulósak. – siránkozott hangosan, hogy én is halljam.

- Imádom ezeket a bőröndöket, úgyhogy el ne ejtsd őket! – kiáltottam vissza, miközben már a cipőmet vettem fel.

- Nem segítenél? – kérdezte Louis már a harmadikon járva bőröndökkel beborítva.

- Miért ne szóltál előbb. – dorgáltam meg, majd levettem a tetejéről a legkisebb bőröndöt és folytattam a lépcsőzést, de barátom megakadt.

- Komolyan Chloé? Ennyi? – kérdezte szemre hányóan kihajolva a bőröndök mögül, mire bólogatni kezdtem ártatlan mosollyal. -  Te nőszemély, de legalább végre a bolondos énedet látom.

- Te még bele is fogsz unni abba. – nevettem és a lépcsőház falai visszhangozták a nevetésem.

- Annak örülnék a legjobban. – motyogta, de nem elég ügyesen, hiszen én is meghallottam, de szó nélkül hagytam és inkább csak megmosolyogtam. Annyira fura érzés, hogy alig pár napja ismerem és már ő is olyan mintha a testvérem lenne, úgy védelmez mindentől és mindig csak a jót akarja nekem.

- Chloé. – zökkent ki egy kiabálás a gondolkodásomból, mire feleszmélek, hogy becsaptam Louis előtt az ajtót. Gyorsan visszafordultam és azonnal kinyitottam neki az ajtót.

- Ne haragudj. – néztem rá boci szemekkel, mikor már láttam arcát, mire csak megforgatta a szemeit.

- Inkább szólj a kocsiban alvó embereknek, hogy nyissák ki a csomagtartót. – biccentett a fejével a kocsi felé, én pedig készségesen odaugráltam a járműhöz és feltéptem az ajtaját.

- Harry segíts drágalátos jó barátodnak, mert mindjárt megszakad. – szóltam a rögtön az ablak mellett göndörnek, mire nyöszörögve, de felállt és segített a kint szenvedő málhás szamaramon. Mind addig, amíg ők szerencsétlenkedtek a táskáimmal én bepattantam a nekem fent hagyott helyen Liam és Niall közé. Mindkettejük nyakát átkarolva húztam őket magamhoz és ők boldogan öleltek vissza engem.

- Na mi van Chloé jó kedved van? – érdeklődött a csokiját faló Niall, mire mosolyogva bólogattam. Aztán hirtelen eszembe jutott. Hol van Ő? Hiszen neki is itt kéne lennie nem?

- Elől ül. – suttogta halkan Liam az anyós ülés felé biccentve. Óvatosan arra fordítottam a fejem, de kár volt, hiszen szemei még a tükrön keresztül is elkaptak. Egyedül az szakított el tőle, hogy az autóajtaját feltépték.

- Indulhatunk? – pattant be a két előbb még kint szerencsétlenkedő majom, mire az engem közre fogó két fiú hangosan válaszolt én pedig csak bólintottam egyet. Még mielőtt elindultunk volna Louis apró kis üzenetére figyeltem fel, melyből igyekeztem erőt meríteni egy időre.

„Ne törődj vele!”

A gépen ülve épp zenét hallgatva bámultam ki az ablakon, illetve néha végig néztem a társaságon, akik már ez alatt az egy óra alatt el-elbóbiskoltak. Szemben velem ült a két jó madár Harry és Louis egymásnak dőlve, a mellettünk lévő négyesben pedig Liam, Niall és Zayn. Az utóbbi ember sikeresen pont úgy ült, hogy tökéletes kilátásom nyílt az egész lakjára, ahogy összegubózódva ült neki dőlve a gép oldalának és aludt. Szemem most elidőzött rajta és végig mértem alaposabban az arcát, csakhogy kínozzam egy kicsit magam. Mert ha még nem ismernétek, elég gyakran megjelenik a mazochista énem. Éljen!  Arcán gyötörtség ült és szemei alatt pedig sötét karikák voltak, amik épp, hogy látszódtak kreol bőrén. Mintha nem tudott volna aludni már több napja. Tényleg ennyire mélyen érintette volna őt is a veszekedésünk? Őt is bántja vajon a dolog? Nem csak én érzem magam rohadtul? Ezek a kérdések merültek fel bennem és a veszteség úja mellé beköltözött még egy érzés, amit úgy hívnak lelkiismeret. Ez az, sikeresen elértem, hogy most már lelkiismeret furdalásom is legyen. Tényleg ennyire szánalmas vagyok? Hogy nem csak magamat, hanem másokat is tönkre teszek? Még mielőtt kimondhatnám magamban a választ egy büdös zokni talál fejbe.
- Mi a szar? - csippentem ujjaim közé az ölemben heverő említett ruhadarabot.
- Ne ostorozd önmagad! - szólt rám Harry, akinek egyik lábán nem volt se cipő se zokni.
- Te meg ne dobálj arcba a poshadt zokniddal. - dobtam le a földre.
- Bocs de ez volt ami a kezembe akadt. - rántotta meg a vállát.
- Mi van, ha a hülye gombás lábad miatt herpeszem lesz? - hüledeztem.
- Nem fogsz csókolózni egy darabig, de szerencsédre nincs ilyen problémám. - vigyorgott rám, majd az orrom alá tolta meztelen talpát. - Ellenőrizd csak.
- Fúj vidd már innen, mindjárt hányok. - toltam el fintorogva. Harry visszahúzva a lábát felállt és átült mellém, aminek hatására a rajta alvó Louis egy horkanás kíséretében eldőlt.
- Már egy ideje láttam, hogy őt bámultad. - suttogta oda nekem komolyra fordítva a szót.
- Akkor mindek tagadjam. - figyeltem az ölembe pihenő ujjaimat, amelyek egymással játszottak.

- Amikor megdobtalak a zoknimmal, akkor azt azért tettem, mert olyasmi futott át az arcodon, ami nagyon nem tetszett. - magyarázta és egyből leesett, hogy azt szeretné, mondjam el, mi bánt.
- Szánalmasnak éreztem magam. Mert nem csak magamat löktem bele a feneketlen szakadékba, hanem őt is magammal rántottam. Megjelent a lelkiismeretem és még nyomorultabbul éreztem magam. - vallottam be, mert ha már beletartozik abba a bagázsba, akik emelnek felfelé a sötétségből, akkor megérdemli az őszinteségemet.
- Ez nem igaz. Te beleestél a szakadékba, ő pedig utánad ugrod, szabad akaratából ,mert tudta hogy teljes mértékben igazad van és most vezekel magában. Tehát most a saját bűneiben fürdik, úgyhogy erről te nem tehetsz. - karolta át a vállam és mellkasához húzott.
- Ezt magyarázd meg a mazochista énemnek.  - mormogtam.
- Na jó elég már ebből a búból. Mutasd meg neki, hogy te már túlléptél rajta. Bulizzunk. - az utolsó szónál pedig felpattanta és elkezdett táncolni, mint egy hülye, mire belőlem kitört a röhögés.
- Styles. Most azonnal ide jössz mellém és leülsz. Nem ugrálunk a gépen, jól tudod. - szólt mögülünk mérges szikla szilár és hideg hangon Paul.
- Baszki. - morogta orra alá, én pedig még jobban röhögtem szerencsétlenségén.
- Styles, miért nem látlak még itt mellettem? - hallottuk újra Paul hangját.
- Legalább már nevetsz. - motyogta nekem ód önelégült mosollyal, miközben elhaladt mellettem. Kicsordulni készülő könnyeimet letörölve felültem és igyekeztem kontrolálni újra és újra kitörni készülő nevetésemet.
- Chloé, van még egy szabad hely mellettünk, sőt 2 is. Elférsz, hogy ha tovább nevetsz. - szólt rám is Paul.
- Befejeztem. - szóltam vissza és egy torokköszörülés után újra elkezdtem zenét hallgatni és pechemre minden gondolatom visszaszállt a fejemben és továbbra sem hagyott nyugodni.
Ugyanúgy tovább kezdtem ostorozni magam, de újra megzavart valami. Valami nesz, miközben csend volt a fülemben. Kivettem a fülhallgatót és ráncolt szemöldökkel körül néztem. Először nem láttam semmi furcsát, ezért vállat vonva már merültem volna el újra a sajnálkozó világomba, amikor valaki megfogta a bokámat. Annyira megijedtem, hogy hirtelen felsikkantotta megy picit, de amint megláttam Niall pisszegő arcát, amint hason kúszik át hozzám, befogtam a számat és a szívemre tettem a kezemet.
- Normális vagy, tudod hogy megijedtem? - kérdeztem suttogva, majd felsegítettem. - Miért nem álltál fel és jöttél át úgy?

- Mert, ahogy látom Paul most dühös és hallottam, hogy miről beszélgettek Harryvel és mikor megláttam, hogy újra önmarcangolásba kezdesz ide kellett jönnöm. - magyarázta. - Ja és idekúsztam hason, nehogy észrevegyen morci maci.
- Morci maci? - néztem rá idétlenül vigyorogva, mert ez a név meglepett.
- Hát mert Paul olyan mint egy maci és mivel most morcos ezért morci maci. De amúgy nem mindig ilyen, csak most biztos van valami zűr és ilyenkor harapós.
- Értem. - húztam el a szó végét egy kicsit.
- Harryre van kiakadva nagyon, mert miatta felmondott a stylistunk. - morogta csukott szemmel nekünk a szemben lévő üléseken fekvő Louis.
- Jó tudni. Akkor most kivel megyek majd el vásárolni? - nézett riadtan Niall.
- Majd eljössz velem. Levelezőn elvégeztem egy divattervezői fősulit. - borzoltam össze a haját halványan mosolyogva-
- Oh akkor jó. - engedett ki egy sóhajt, majd felém fordult és törökülésbe helyezkedett az ülésen.  - Na de vissza a témára, ami miatt jöttem.
- Folytasd. - bólintottam egyet, hogy várom a beszédét.
- Nyugi én nem foglak kioktatni, nem mondom el mit gondolok csak egy kis papírt hoztam. - nyúlt a farzsebébe, majd átnyújtott nekem egy kis négyzetté hajtogatott papírt. Még kibontottam és elolvastam, csak dumált. - Ez igazából egy dalszöveg, a The Scriptnek az egyik dalszöveg részlete és én ezt igaznak tartom. Nem mondom azt, hogy veled is ez fog történni, mert ez egy kapcsolatról szól és tudjuk, hogy a ti barátságotok Zaynnel sokkal mélyebb volt, mint bármilyen párkapcsolat. Ti testvérek voltatok. De azért tartsd meg, hogy legalább fel tudj készülni erre a hat lépcsőfokra. 

- Köszönöm Niall. - suttogtam amint felnéztem a lapból. Suttogtam, mert most csak ennyire futotta. Könnyek ellepték a szemeimet, mert e a kis lapocska, ez a gesztus annyit jelentett nekem ,hogy el sem tudom mondani. Azonnal Niall nyakába vetettem magam és szorosan öleltem magamhoz, ő pedig derekamnál fogva szorított magához.
- Mindannyian itt vagyunk neked kicsi lány. Ezt sose felejtsd el. - suttogta a fülembe, miközben a hajamat simogatta. - Mi a srácokkal testvérek vagyunk, bratyók, te pedig a mi kis húgunk vagy, akit bármitől megvédünk.

- Még a bátyádtól is? - kérdeztem suttogva, mire halkan felnevetett.
- Igen, ha kell, akkor igen. - suttogta és egy puszit nyomott hajamra, amitől kuncognom kellett.
- Köszönöm. Köszönöm bátyus. - suttogtam mosolyogva.
- Na meg ne lássalak sírni. Ki fogtok békülni és tovább léptek rajta. Megbeszéltük? - tolt el magától és vállamnál fogva tartott, de nem tudtam szemeibe nézni.  Egyik kezét leemelte vállamról és állam alá helyezve elérte, hogy a szemébe nézzek. - Neked is és neki is még időre van szükségetek. Meg kell bocsátanotok. Ő neki magának, te neked pedig neki.
- Én igyekszem, de… - néztem el oldalra, majd mondandómat nem tudtam befejezni.  Niall egy hangos sóhajt megeresztett, majd két keze közé fogva a fejemet magához húzta és egy puszit nyomott homlokomra. Miután újra visszahúzódott telefonja pittyent egyet, de a készülék a saját helyén volt. Bocsánat kérően nézett rám, mire én mosolyogva bólintottam egyet. Óvatosan hátranézett, majd lehasalva a földre elkezdett visszakúszni. Mikor közép tájt járt, hirtelen megállt, mert valaki megszólalt.
- Paul. Niall rosszalkodik. - köpte be Harry drága barátomat, aki halk szitkozódások közben gyorsan visszamászott és elhelyezkedett a széken mintha meg se mozdult volna, ám ez nem jött be.
- Horan. Most. Ide. Mellénk. - szólt megint dühösen Paul.

- Megyek. - szólt búsan és lehajtott fejjel baktatott oda és ledobta magát Harry mellé. Hát Paul tényleg ideges. Miközben elment mellettem egy bocsánatot tátogtam neki, de csak megrántotta a vállát fél mosollyal és mutatta, hogy ott a telefonja. Elmosolyodtam. Hihetetlen, hogy ezt a srácot semmi nem tudja letörni. Ő maga a két talpon álló boldogság. Szőke hajával, fogszabályzós vigyorával és furcsa nevetésével, mindenkinek bearanyozza a napját. Persze, nem csak őt imádom, hanem Harryt, Louist és Liamet is. Az ötödik tag pedig maradjon függőben. Mivel, már két szórakoztatómat is elkapta a repülőgép magánrendőrsége és fogdába zárta újra egyedül maradtam, és újra a zenének szenteltem figyelmemet, most viszont már aludni akartam. Már majdnem elaludtam a lassú dallamokra, amik a fülemben szóltak, mikor megszűnt a zene. Szemeim hirtelen kipattantak és szomorúan vették észre, hogy telefonom elsötétült vagy mondjuk úgy, lemerült
- A rohadt életbe. - szitkozódtam magamban, mert így már tényleg nem tudok elmenekülni a kínzó gondolatok elől. A zene még csak-csak elvonja a figyelmemet, de ez így hogy csak bámulom a felhőket nem fog menni. Persze van iPodom is, a bőröndben. Király mi?

- Mi történt? - ült le mellém Liam, akit észre se vettem ,hogy átjött.
- Paul nem vette észre, hogy átjöttél? - kérdeztem szemöldököm összevonva.
- Rám nem mérges, de miután Niall elég nagy számlát összehozott egy étteremben, Harry pedig elűzte a 3. stylistunkat érthető, hogy rájuk ki van akadva. - magyarázta halványan mosolyogva a fiú, aki még előbb aludt és látszik is kicsit szemein.

- Ja így már mindjárt más. - mosolyodtam el.
- Na de miért kellett a szitkozódásodra felébrednem? - kérdezte pimasz mosollyal.
- Hát lemerült a telefonom és így nem tudok zenét hallgatni. - mutattam szomorúan az ölemben heverő iPhone-ra.
- Akarod az enyémet és hallgathatod az én zenéimet? - ajánlott fel és kihúzta zsebéből a Blackberryjét.
- És akkor te? - kérdeztem, ő pedig megvonta a vállát.

- El leszek. Miattam ne aggódj. - mosolygott rám, de elég erőtlenül. Feloldottam a telefont és egy kép hármas tárul elém. Mind a hárman egy és ugyanazon barna göndör hajú lánnyal volt rajta, akit Daniellenek hívnak, ha jól emlékszem.
- Nagyon szép a barátnőd. - jegyeztem meg felpillantva rá, de arca elhidegült és tudtam, hogy most olyanra tapintottam rá, amire nem kellet volna.
- Már nem a barátnőm. - suttogta rekedtes hangon. - Szakítottunk.
- Oh, sajnálom. Ezt nem tudtam. - mondtam halkan és kínomban fülem mögé tűrtem a hajam és a telefonján kerestem a zenéket.
- Nem gond, csak még… - kezdte, de mintha valamitől tartna, mintha nem bízna bennem félbe hagyta. - Áh hagyjuk.
- Liam. - szólítottam meg és nem tudom mitől, de ömleni kezdett belőlem a szó, ahogy felnéztem rá és láttam, hogy figyel. - Tudom, hogy ez furcsa, de szeretném, hogy ha nem úgy tekintenétek rám, mint egy agyturkász, aki azért foglalkozik veletek, hogy pénzt vagy sikert keressen. Szeretném, ha úgy tekintenétek rám, mint egy barátra. Egy olyan barátra, akivel bármit meg tudtok beszélni, aki minden titkotokat megőrzi. Az, hogy könyvet, vagy szakvizsgát, ahogy tetszik, kel írnom rólatok, nem azt jelenti, hogy mindent szóról szóra leírok. Ha valamit szeretnél, hogy ne legyen benne, azt természetesen nem írom le, meg persze ti át fogjátok olvasni előtte, és ami nem tetszik, azt kihúzzuk. Szóval csak azt szeretném, hogy bízzatok bennem és úgy tekintsetek rám, mint egy barátra, egy testvérre, akire bármikor számíthatsz. Érted? - fejeztem be a monológomat, amit fogalma sincs mikor építettem így föl és ha most visszakérdeznék, akkor már nem tudnám elmondani. Liam csak lágyan hangtalanul elnevette magát, majd bevezető nélkül szemét az enyémnek szegezte és el kezdett mesélni.

- Lassan több mint 2 éve voltunk együtt. Boldogak voltunk, én tényleg szerettem őt, teljes szívemből. Sőt talán még mindig szeretem a szívem egy részével, mert már tudom, hogy elengedtem. Már nem kaphatom vissza. Ha a sors így akarta, hogy mi elváljunk, akkor belenyugszom. Tudom, hogy nagyon nehéz feladatnak állítottam ki őt, mint barátnőm és talán keveset foglalkoztam vele, de legalább tanultam belőle.

- És mi okból szakítottatok? - érdeklődtem, mert tényleg érdekelt és láttam, hogy ez tényleg nagyon fáj neki.
- Azt mondta, neki ez nem megy. Mikor én otthon vagyok, neki kell elmennie, mikor ő otthon van, akkor fordítva. Egy normális kapcsolathoz nem elég 1-2 nap egy hónapban. Plusz akkor sem tudtam mellette lenni, mikor a rajongók egy része zaklatta, és észre se vettem, hogy mennyire bántja őt. Megbeszéltük, hogy most ezt így hagyjuk abba. Amúgy is, egy idő után a korkülönbség is számítana, hiszen én nem akarok 25 éves korom előtt nagyon gyereket, akár mennyire is imádom őket, de előbb le kell nyugodnia karrierünknek. Viszont 25 éves koromra Dani már 30 éves lesz, nem tehetem ezt meg vele. Érted? Így ezt láttuk jobbnak, hogy mindketten külön úton folytatjuk. - fejtette ki teljesen őszintén és láttam, hogy próbál úgy tenni, mint aki nagyon erős és nem fáj neki. Viszont átlátok rajta. Látom a szemében, hogy igenis megsebezte őt ez a szakítás. - Ezt még neked meséltem el így először, teljesen. A fiúknak is csak annyit mondtam, hogy Daniellel szakítottam, azt nem hogy miért és hogyan.

- Köszönöm. - suttogtam neki megértően, majd kitártam kezeimet. - Egy ölelés segít egy picit?
- Próbáljuk ki. - mondta elmosolyodva és oda hajolva hozzám átkarolta a nyakamat és úgy szorított magához. Egyik kezét hajamba túrta és úgy szorított magához egyre erősebben, én pedig csak erősen karoltam át derekát és simogattam a hátát.

- Félek Chloé. - suttogta.
- Mitől félsz Liam? - kérdeztem én is halkan.
- Félek, hogy egyedül maradok. Nekem ő volt a támaszpontom, ő volt az, aki megfogott, ha szédülni kezdtem és majdnem összeestem. Ő elkapott és újra talpra állított. - suttogta keservesen és éreztem, hogy pár forró könnycseppje a nyakamra hullott.
- Sssh. - próbálom csitítgatni. - Nem maradsz egyedül. Mi itt vagyunk neked, amíg rád nem talál újra a szerelem.
- Chloé, mi van ha… mi van ha, én nekem már soha nem lesz kapcsolatom. Ha nem lesz családom és egyedül maradok örökre. - suttogja tovább kétségbeesetten és a szívemet facsarja keserű feltételezése.
- Liam, te annyira nagyszerű fiú vagy. Te egy álom vagy, lehetetlen, hogy ne találjon rád a szereleme újra. - suttogom neki vissza és érzem, hogy már nekem is könnyek gyűlnek a szemeimben, olyan kétségbeesetten szorít magához. Emlékeztet arra, amikor én szorítottam így Louist.

- Chloé félek. - suttogta teljesen erőtlenül és utána már csak azt éreztem, hogy lágyan rázkódik teste a sírástól. Engedtem, hogy had sírjon a vállamon, hátha ez kicsit megnyugtatja. Lágyan simogattam hátát, tarkóját, hátha kicsit tudom neki biztosítani, hogy nincs egyedül. Egy idő után abba maradt a remegése és szorítás is enyhülni kezdett. Lassan eltávolodott tőlem és piros szemeiből kezeivel törölgetni kezdte a könnyeit.
- Ne haragudj, csak ez most így kitört. - suttogta remegő hangon.
- Jaj dehogy. - simítottam kezem combjára. - Ez természetes.
- Most biztos egy gyenge nyámnyila alaknak tartasz. - nevetett fel kínosan, mire elmosolyodtam.
- Nem, mert tudod csak azok sírnak, akik nagyon sokáig erősek. Mikor szakítottatok? - kérdeztem.
- Másfél hónapja. - suttogta.
- Az rengeteg idő. És te ennyi ideig képes voltál azt játszani mindenki előtt, hogy veled minden rendben és a te lelki világod a tökéletesebbnél is jobb. - mondtam neki.
- Ha egyszer ezt várják el tőlem? - nevetett fel ismét kínosan és szipogott egyet.
- Liam. Senki nem várja el ezt tőled. Azok, akik tényleg szeretnek, azok a rajongók megértenek, és ha kell veled együtt sírnak, akik pedig nem azokra nincs is szükségetek. - hajoltam hozzá közelebb és valami oknál fogva két kezem közé fogtam az arcát és letöröltem a könnyeit.
- Chloé én már gyenge vagyok ehhez. Már nem bírom tovább a hírnevet, felemészt, hogy már azt olvasom, hogy Leona Lewissal randizom. - suttogta ismét meggyötörten. Annyira sajnáltam, annyira fájt nekem, az, hogy ilyennek láttam ezt a kedves, szeretetteljes srácot.
- Akkor együtt erősek leszünk rendben? Ha egyedül nem tudunk valamin túllépni, vagy nem tudunk valamit megoldani, akkor lehet, hogy ahhoz kell segítség. Én segítek neked mindenben és megpróbálok támaszod leni, ha nem is olyan értelemben, mint Dani. - magyaráztam neki és közben puha arcán néha végig simítottam hüvelykujjával.

- Köszönöm. - suttogta és egy őszinte mosoly halvány jele jelent meg az arcán. - És ígérem én is segítek neked, támaszod leszek bármikor.

- Ketten legyőzünk mindent, rendben? - kérdeztem és most elengedtem arcát. Kezeimet ölembe engedtem, de ő utána nyúlt.
- Ketten egyedül. - suttogta és két keze közé fogta az én kezeimet és éreztem, vagy éreztük, hogy itt most valami fura dolog történt, de egyikünk sem tudta megmagyarázni, hogy mi köttetődött most itt kettőnk közt, ezért egyelőre barátságnak neveztük el. Szoros erős barátságnak. Miután Liam kicsit jobban lenyugodott odaadtam neki a fülhallgató egyik felét, a másikat pedig az én fülembe dugtam és elindítottam egy Ed Sheeran lejátszási listát. Szótlanul hallgattuk Ed jellegzetes nyugodt és kellemes akusztikus dalait. Neki dőltem mellkasának és szememet lehunyva élveztem, ahogy eljut tudatomig a dalszövegek jelentése. Ő pedig lazán magához ölelt és karját az enyémmel egyvonalban tartotta. Mikor a rengeteg dal közül véget ért az egyik kedvencem, a Cold Coffe, elindult egy számomra ismeretlen dal, ezért még jobban figyeltem a dalszövegére, mert Ed összes dalának a varázsa ott rejtőzik a szavak közt.

Treat me beneath this clear night sky

And I will lie with you

I start to feel those butterflies

When I'm next to you

Tell me your secrets

Give me a friend

Let all the good times flood in

Do I love you?

Do I hate you?

I can't make up my mind

So let's freefall

See where we land

It's been this way since we were young

We'll fight and then make up

I'll breathe your air into my lungs

When I feel your touch

Tell me your secrets

Give me a friend

Let all the good times flood in

Do I love you?

Do I hate you?

I can't make up my mind

So let's freefall

And see where we land

Tell me your secrets

Give me a friend

Let all the good times flood in

Do I love you?

Do I hate you?

I can't make up my mind

So let's freefall

And see where we land

Mire a dal véget ért, csak azt vettem észre, hogy Liam kiveszi a kezemből a telefont és leállítja a zenét. Mielőtt megszólalt volna, egyik kezével óvatosan a fülem mögé tűrt egy nagyobb hajtincset.
- Értetted a dalszöveget? - kérdezte halkan, de nem szólaltam meg, csak bólogattam. - Szereted? Utálod?
- Nem tudom eldönteni. - mondtam elmosolyodva, ahogy a szöveget idézte fel, csak E/2-be rakva.

- Akkor próbáld ki a szabadesést és majd meglátod, hogy hol landoltok. - folytatta tovább.
- Ha ez ilyen egyszerű lenne. - sóhajtottam.
- Ez ilyen egyszerű is, csak az emberi agy nem képes elfogadni néha, hogy valami egyszerű, ezért túlkomplikálja. - magyarázta mély hangján, amely olyan megnyugtató volt. - Ezért történnek a veszekedések, viták, szakítások. - sorolta fel és az utolsót halkan ejtettet ki.

- Mert az egyik dolog, amit a legnehezebb kimondani, az a sajnálom, igazad volt. - fejeztem be a gondolatát, mert valahogy sejtettem, hogy ezután ez jönne.
- Pontosan. - mondta és hangján szinte hallottam, ahogy mosolyog.
- Mert az emberek büszkék és a büszkeség az, amit a legnehezebb túlszárnyalni. - folytattam tovább.
- Bizony. Hatalmas erő kell ahhoz, hogy valaki az egoját legyűrje. - mondta és elkezdte simogatni a fejemet, majd újra indította a zenét és elindult a Small Bump. Tovább hallgattuk a zenét, fogalmam sincs meddig, mikor észrevettem, hogy a szemben lévő ülésen Louis a szemét kezdi nyitogatni és mikor meglát minket olyan perverzül vagy nem is tudom, hogy néz ránk. Csak megrázta ma fejemet, majd felnéztem és észre se vettem ezek szerint, hogy időközben Liam elaludt. Mikor visszanéztem Louisra éppen csücsörítve fintorgott rám, én pedig hirtelen ötlettől vezérelve Felkaptam a földön maradt zoknit, majd a fejéhez dobtam. Pont, mint Harry. Undorodva tartotta el magától ő is, pont, mint én. Szerepcsere történt.

- Chloé, gyere egy picit. - szólt a hátam mögül Paul, mire a vér is megfagyott bennem. Vajon mi rosszat tettem? Úristen már is mehetek vissza New Yorkba? Kérdéseim közepette, azért felálltam és kicsit reszkető lábakkal elindultam a fiúk menedzsere felé, mikor felnézett kedves mosollyal mutatott a vele szemben lévő helyre, én pedig helyet foglaltam.
- Ne aggódj Chloé, téged nem büntetésből hívtalak ide. - mosolygott rám lecsukva az ölében heverő laptopot.
- Hú, akkor jó. - eresztettem ki egy sóhajt. - Akkor miben lehetek szolgálatodra.

- Niall elkotyogott nekem egy olyan dolgot, hogy divattervező vagy. Igaz ez? - kérdezte kezét összefonva maga előtt.

- Igen, most vagyok az utolsó szemeszterben. - válaszoltam. - De valószínűleg a turné miatt halasztanom kell, de ezt majd én elintézem.
- Hagyd csak, majd én. - mosolygott rám továbbra is és már kezdtem megijedni. - Mi lenne, ha megbeszélném, hogy az utolsó szemeszteredet nálam dolgoznád le, mint stylist, és te segítenél a fiúknak bevásárolni és te öltöztetnéd fel őket. Veled legalább kijönnek, és te nem tudsz elmenekülni.

- Hát biztos jó ötlet ez? - kérdeztem félénken.
- A legjobb és még fizetést is kapsz, illetve a fiúk ruházkodási bankszámláját, amiből magadra is költhetsz. - vigyorgott rám, mert sejtette, hogy ezzel nyert ügye van. - Na?
- Jó, legyen. - adtam meg magam.

- Akkor már intézem is a telefonokat. - mondta és azonnal nyitotta ki a laptopját és gépelni kezdett.
- Akkor mehetek Paul? - kérdeztem félénken.
- Persze. - mondta, majd utánam szólt. - És köszönöm Chloé.
- Ugyan. - legyintettem és már indultam vissza mikor megláttam egy könyörgő arcot és egy telefonba meredt arcot. Sóhajtva egyet visszafordultam. - Paul visszahozhatom magunkhoz ezt a két lükét?

- Hát nem is tudom… - gondolkozott el állát kopogtatva.
- Miattam kerültek ide, csak engem akartak felvidítani. - néztem rá angyalian, majd húzva a száját, de bólintott. Mikor Harry ezt meglátta örömében felugrott, amiért kapott egy tüzes szempárt és inkább fülét farkát behúzva visszaosont a helyére.

- Niall. Jössz? - kérdeztem az ír srácot, aki viszont mintha meg se hallotta volna, hogy visszaülhet körünkbe.

- Mi? Ja persze. - nézett szét rémültem először, majd felállt és előttem ment.
- Lány? - kérdeztem mosolyogva mögötte menve.
- Tessék? - nézett hátra zavartan mikor odaértünk a két négyes közé.

- Lány van a dologban? - bökte ma telefonja felé a fejemmel, mire a kis szőkeség elpirult. - Nem kell válaszolnod.
- Titok. - suttogta vigyorogva.
- Várlak megbeszélésre. - kacsintottam rá, majd megfordultam, hogy leülök a helyemre.  Persze ez csak elképzelés volt, ugyanis Liam eldőlt, mint egy fa és elterülve aludt a két ülésen. Sóhajtva egyet odaléptem a fejéhez, amely az én helyemen pihent, és óvatosan felemeltem kicsit feltoltam fél ülő helyzetbe, majd elhelyezkedtem a helyemen és visszaengedtem a fejét az ölemben. Szerencsére nem ébredt fel, csak mikor leraktam egy picit mocorogni kezdett, hogy kényelmes legyen neki. Letekintve arcára, nem tudtam megállni, hogy végig ne simítsak rajta. Ahogy végig húztam kézfejemet arc csontján halvány mosoly suhant át arcán, viszont mikor felnéztem egy kérdő szempárral találtam szembe magam, akit előbb menekítettem ki, de úgy látszik ez csak azért kellet, hogy Lounak legyen párnája. Óvatosan megráztam a fejem jelezve neki, hogy ez semmi, mire csak megvonta a vállát, majd Louis fejére hajtva a fejét ő is álmába menekült. Már éppen én is arra gondoltam, hogy megpróbálok elaludni, de azért még előtte áttekintettem a mellettünk lévő négyes ülésre. Elsőként Niallre néztem, aki a telefonjába meredt, majd átvittem tekintetem Zaynre, akinek most nyitva volt a szeme. Amint meglátta, hogy felé nézek, szemeit az enyémekbe szúrta és szorosan tartotta.  Barna szemeibe megcsillant a megbánás és a sajnálat, de ezzel nem foglalkozva valamiért egy halvány biztató mosolyt festettem arcomra, amin láthatólag meglepődött, de ő is halványan visszamosolygott. Én pedig elkönyveltem magamnak, hogy a szabadesés elkezdődött.

Hát sziasztok!
Sajnálom a rengeteg kimaradást, de beteg voltam és karácsonyra kellett készülnöm, ergo alig voltam gépnél. Remélem megbocsátotok nekem, é remélem megint megjutalmaztok sok megjegyzéssel :)) Különben a novellám Alexa L Wozde pályázatán KÜLÖNDÍJAS lett. El se tudtam hinni :))) 

Illetve, ha minden igaz szilveszterre olyat szeretnék hozni kiengesztelésképpen, hogy kettő jövőbeli fikció, amelyek lehetségesek! De! mielőtt elmentek, még oldalt van egy szavazás, melynek eredményére kíváncsi lennék, ezért kérek szépen minden olvasót, hogy hogy tegye meg. Csak két kattintás :)))
JA és köszöntöm az új rendszeres olvasóimat :))))♥
Évesz,xx

Boldog karácsonyt(:

Nagyon kellemes és békés ünnepeket kívánok inden egyes olvasómnak! (:
Évesz,xx

U.i.: Kinek mit hozott a Jézuska, akinek már megjött ? :)) (Nekem Blackberryt és sok-sok ruhát)

Ajándék (:

BOLDOG KARÁCSONYT ÉS MIKULÁST !!!! Ajándékul hoztam nektek ezt a novellát, melyet a pályázatra írtam, bár megszegtem egy szabályt. (7 oldal helyett 12 lett... upsz!). Ez egy nagyon fontos novella számomra és ez már megjelent nyomtatott példányban is :D Persze én nyomtattam, a legjobb barátnőmnek. Most pedig nektek ajándékozom itt :) Remélem elnyeri tetszéseteket. :)

Évesz,xx

Summer Love

Ész és szív. Két olyan része az embernek, melyek mindig csak jót akarnak tulajdonosainak, de nem ugyanúgy. Az eszed úgy szeretne boldoggá tenni, hogy közben nem ér semmiféle bántalom. Ezzel ellentétben a szíved tűzön-vízen keresztülvisz, csakhogy feltétlenül boldog lehess. Ezért van az, hogy oly sokszor vagy választásra kényszerítve és nem tudsz dönteni, hiszen azon rágódsz melyik a jó döntés. Elárulom, hogy egyik sem. Itt nincs jó és rossz döntés, csupán jó jobb. Akár a sima és egyenletes úton mész, akár a göröngyös, rücskösön, mely felsértheti a lábad, ugyanoda fogsz kilyukadni. A boldogsághoz, természetesen, ha elérsz odáig. Éppen ezért javaslom azt, hogy válaszd a szíved útját, mely tele van rizikókkal, mert másképp unalmas lesz az életed és egyébként a szív útja általában a leggyorsabb. Természetesen ez csak az én véleményem a tapasztalatom alapján, hiszen egyik ilyen választásnál ez jött ki eredményül. De hol is kezdődik a történet…

2012.07.22/vasárnap/
Újabb nyár, újabb remények és újabb People Team tábor, amelyet már 1 éve várok, és végre itt van. Igaz csak egy hét, de a legjobb hét a nyaramból, melyet a legjobb barátnőmmel oszthatok meg. Nincs is ennél jobb tábor. Tele van emberekkel, külföldiekkel és mindenki azt csinálhatja, ami kedvére való. Én fotózhatok. Zoé pedig újságot írhat, közben pedig élvezhetjük a nyarat. Maga a paradicsom.
- Anabell. Helló. Föld hívja Bella-t. – integetett szemem előtt legjobb barátnőm, ugyanis míg én elkalandozta ma busz megérkezett a táborba. Mikor Zoéra néztem csak mosolyogva biccentett a busz eleje felé, hogy talán le kéne szállnunk. Csak vigyorogva felálltam jelezvén, hogy mehetünk. Végig haladva a már üres buszon, az ablakon keresztül láttam, ahogy az itt szerzett barátnőink rohannak erre felé.
- Zoé. Siessünk, mert ott jön a Viki meg az Anna. – mutattam kifelé az ablakon, mire az előttem álló lány szeme felcsillant és a lehető leggyorsabban leszáguldozott a buszról, majd az előbb említett lányok nyakába vetette magát, pontosan úgy, mint én.
- Már azt hittük sosem ér ide a busz. – szorított magához minket Viki, aki idén már nem táborozóként, hanem mókusként tölti itt a nyarát. A mókus egyébként a még nem tanár, de már nem is diákként itt nyaraló ember, aki segít a kajaosztásban és a gyerekek felügyelésében.
- Mókus néni megengedi majd, hogy takarodó után kiszökjünk? – kérdezte Zoé nagy szemekkel, de Viki csak egy nyelvöltéssel jutalmazta meg. 
- Örülj neki, hogy már elintéztem a beiratkozásotokat és a cuccotokat is most viszik fel a szobába, ami azon a folyosón van ahol én és Anna felügyelünk. – húzta ki zsebéből a két büfé kártyát, amit azonnal ki is kaptunk a kezéből.
- Köszönjük lányok. Azért is imádunk titeket. – köszöntem meg vigyorogva, mire csak megvonták a vállukat.
- Semmiség, de inkább induljunk megnézni az új húsokat, hátha van köztük valami helyes és édes. – vonogatta szemöldökét Anna, miközben megnyalta a felsőajkát.
- A kis szatír. – ütöttem meg a vállát. – Na de menjünk.
- Amúgy kik vannak itt, akiket ismerünk? – kérdezte Zoé, miközben a Hangár felé vettük az irányt, ahol általában a lakók gyülekeznek.
- Itt van Philip és a társasága, vagyis az osztrákok. – válaszolt Viki.
- De itt vannak a hollandok is, Christiaan meg a többiek. – tette hozzá Anna.
- Ti tényleg csak a srácokat nézitek. – ráztam rosszallóan a fejem, de igazából mi sem vagyunk másképp Zoéval.
- Ó hát kit látnak szemeim. – tárta szét a karját kedvenc fotós tanárom, aki szinte már nővérem helyett nővérem és anyám helyett anyám. 
- Luca. – rohantam a karjai közé és szorosan megöleltem.
- Hogy van az én kis kedvencem? – kérdezte eltolva magától. – Úristen te egyre szebb és szebb leszel évről évre.
- Luca. Komolyan? – kérdeztem felvont szemöldökkel, mire csak nevetve megborzolta a hajam. 
- Várlak a zöld 616-ban, ha végeztél itt. – mondta kacsintva majd futott is tovább, hiszen még rengeteg feladata van, ahogy sejtem, hogy a legjobb fotós feladatokat állítsa össze nekünk.
- Nagyon be van zsongva. – nézett hátra Luca után Viki.
- Mindig is ilyen volt. Energiabomba. – mondtam elmosolyodva, hiszen Luca tényleg ilyen. Rövid szőke hajával, laza stílusával és mosolygós arcával, mindenki napját földobja és sosem áll le. Ezért is ő az egyik példaképem. Visszatérve e világba észrevettem, hogy négyfős társaságunk, már csak 2 fős.
- Anna és Zoé? – kérdeztem Vikit, miközben már a nagykapun haladtunk át, ami a Hangár bejárata is egyben.
- Gergő felvitte őket, mert máris munkájuk van. – mutogatott a zöld épület felé, ahova nekem is nem sokára mennem kell.
- Amúgy neked hogy-hogy nem szólt most Luca, hogy gyere a fotós terembe? – kérdeztem furcsállva, hiszen Viki is egy elég jó, sőt nagyon jó fotós.
- Mert én a Bálintnak segítek a kicsikkel. – mondta felkapva egy almát és beleharapva, mert időközben beértünk a hatalmas helyiségbe, mely régen valószínűleg garázsként szolgált, most pedig a mi találkozó helyünk.
- Jaj, a kis jótékony. – gügyögtem neki, amire természetesen visszagügyögött teli szájjal
- A gyermek nő, az értelmiség csökken. – szállt fülünkbe egy okosnak tűnő bölcselkedés, amelynek feladóját már azonnal tudtuk. – Hiába, fotósok.
- Húzz innen Borzas. – szóltunk rá egyszerre a tábor másik fő újságírójára, aki saját feladatának érzi, hogy az előzőhöz hasonló szállóigéket gyártson és minket az őrületbe kergessen.
- Valljuk be azért hiányzott ez egész évben. – jegyeztem meg mosolyogva, miután elment a srác.
- De ha egész évben el kéne viselned, mit meg nem adnál egy hét ért, hogy lerázhasd. – nézte a másik oldalát Viki, aki már ki is végezte szegény almáját.
- Az is igaz. – bólintottam rá. – Na de én felmegyek, átöltözöm, aztán megyek Lucához.
- Okés. Amúgy vigyázz! Van egy gyilkos a haladók között. És a 725-ös a ti szobátok. – kiáltott utánam, mire megtorpanva fordultam vissza.
- 7. emelet? – kiabáltam hisztérikusan. Viki csak nevetve megvonta a vállát és odacsapódott egy másik társasághoz. 
Hangosan sóhajtva egyet elindultam a hatalmas sárgaépület felé, mely évközben kollégiumként szolgál, most pedig a lányok lakhelye és beletörődtem, hogy a 7. emeletre kell fel vonszolnom magam, mikor már tavaly az 5. is sok volt. Na, mindegy. Amúgy van valami fura most a levegőben és fogalmam sincs mi az. Mintha valami készülődne, olyan bizsergető érzésem van bennem és türelmetlenség. Inkább el se megyek átöltözni, hanem megyek rögtön a fotósokhoz, így a két épület közötti úton, nem balra, hanem jobbra fordultam és szedtem a lábammal a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb felérjek. Kicsit lihegve, bár igen gyorsan felértem a hatodik emeletre, ahol már csak a folyosó végéhez kellett elérnem, hogy beérjek a számomra legkedvesebb helyre a táborban. A 616-os terembe.
- Na, végre teljes a csapat. – szólalt meg Luca, amint beléptem az ajtón. A földön ültek egy kört alkotva, ahova most én is becsatlakoztam. - Na, akkor kezdődjön a megbeszélés.  
- Tehát, akik most itt vannak köreinkben, ők a kis protekciósok. – kezdte a beszédét, a másik fő fotósunk Dani. – Ti nektek már nem kell beosztó tesztet írni, hiszen már mind jobbak vagytok, mint a haladók. Idén párban fogtok dolgozni, illetve néha csapatokban. De a fotózás mellett sokat fogtok nekünk segíteni is, például az első segítési feladat a későre vagyis Anabellre fog hárulni. – vigyorgott rám, mert imád velem szemétkedni.
- Ne már. – kezdtem el nyavalyogni, mire mindenki felnevetett. – És mi a feladat?
- Felügyelni a beosztó teszten. – vigyorgott még jobban Dani, mire kínomban felemeltem a fejem és leeresztve bólintottam.
- Na mivel Dani már ki is osztotta az első feladatot, húzzunk is párokat. - csapta össze tenyerét Luca, majd előhúzott egy sapkát, melyekben papír fecnik voltak.
- Mindenki húz két cetlit és úgy lesznek a párok. – adta az utasítást Dani, majd odalökte elém a kalapot. - Te húzol először, csakhogy ne rimánkodjál. 
- Én is szeretlek Dani. – mosolyogtam rá gúnyosan, majd belenyúlva a fejfedőbe kihúztam a két felső cetlit. Miután elolvastam a neveket, hangosan fel is olvastam. – Luca kedvence és Harry. 
- Ki a Luca kedvence? – hangzott fel egy mély hang.
- Peched van, ha te vagy Harry, mert én vagyok az. – néztem rá széttárt kezekkel, mire csak szélesen elmosolyodott és megvont a vállát. Ezek szerint ő lesz a párom.
- Na, akkor mi húzzuk tovább a párokat, ti pedig nyomás le 110-es terembe, már várnak rátok a növendékek. – hessegetett kezével Dani, én pedig egy fintor után úgy tettem, ahogy mondott, és Harryvel az oldalamon lefelé vettük az irányt. Az egész lépcső utat némán tettük meg, egyikünk se szólt semmit, csak némán néztük a lépcsőfokokat, melyeket lábunk egymás után hagyott el. Végül leértünk az elsőre és azonnal bementünk a nagyobb teremben, ahol már többen is gyülekeztek. Az ajtó nyitódására mindenki felénk kapta a fejét és befejezte a beszélgetést. Kissé iskolás érzésem támadt, amit egy fejrázással próbáltam elűzni. 
- Sziasztok és Anabell vagyok, ő pedig Harry. – mutattam a mellettem álló srácra, aki csak biccentett egyet. – Most kaptok egy kis lapot, amit ki kell töltenetek. Ne lessetek, és ne beszélgessetek, ennek amúgy sincs semmi értelme. Ezzel csak felmérjük, hogy ki mennyi mindent tud a fényképészet világáról. Harry kiosztja alapokat, aztán mindannyian belekezdhettek. Idő korlát nincs, de szeretnénk mi is minél hamarabb szabadulni, úgyhogy ha lehet, ne húzzátok el. – fejeztem be a monológomat és végén megejtetem egy mosolyt, mire a többiek felkuncogtak.
- Mintha egy tanárt hallottam volna. – súgta Harry, miután már végzett is a papír kiosztással, amelyet beszédem alatt kezdett el.
- Jól van, na. – pattantam fel az asztalra Harryvel együtt.
- Amúgy hány éves vagy Ana? – fürkészte az arcomat.
- 17. – választoltam, de én vele ellentétben a lábamat fixíroztam. – És te?
- 18. – mondta egyszerűen és már a teremben ülőket figyelte.
- Akkor hogy-hogy nem mókus vagy? – emeltem rá a tekintetem felvont szemöldökkel.
- Megengedték, hogy se diák, se mókus ne legyek, csak szimplán fotós. – fordította felém újra arcát, melyen egy hihetetlen csábos félmosoly terült el. – De már te is tizenhét vagy, szóval te neked is mókusnak kéne lenned nem?
- Valóban, de nem tudom miért én még mindig diáknak jöttem és elfogadták a jelentkezésem. – vontam meg a vállam, hiszen ebbe így bele se gondoltam, hogy idén már én is jöhettem volna mókusként, mert a határ a 17. életév. Harry a válaszomra csak felkuncogott, nekem pedig valami érdekes tűnt fel. – Az a fura, hogy már három éve idejárok táborozni, de még egyszer sem láttalak, az hogy lehet?
- Négy hetes a tábor, lehet, hogy elkerültük egymást. – mondta hanyagul, majd felém fordította fejét és a szemembe nézett. Azok a szemek. Azok a szürkés, zöldes csillogó szemek. Magukkal ragadtak és elzárták az agyamhoz igyekvő információk útját. Fogalmam sincs mennyi idő után, picit megráztam a fejem, hogy visszatérjek a Földre és szerencsére sikerült is, de ezek után már igyekeztem nem rá nézni. Mikor elkaptam róla a tekintetem hangosan felnevetett.
- Most miért nevettél ki? – szegeztem neki kérdésemet, szemem sarkából figyelve vigyorgós arcát.
- Semmi csak… - kezdte majd ajkába harapva megrázta fejét és elkezdte ő is lóbálni a lábát. - Semmi. – ezek után egy kis ideig egyikünk sem szólalt meg, sem nézett a másikra, csak a teremben ülőkre figyeltünk néha. aztán lassan elkezdték kihozni, mi pedig ott helyben ki is javítottuk nekik, majd megmondtuk, hogy melyik csoportba kerültek.
- Megbántottalak? – kérdezte hirtelen, miközben mindketten éppen az előttünk álló lányok papírját pipálgattuk.
- Mivel bántottál volna meg? – kérdeztem vissza nevetve, majd odaadta ma lánynak a lapját és besoroltam a középhaladókhoz.
- Nem tudom, csak mióta felnevettem, azóta hozzám se szólsz, meg rám se nézel és azt hittem, hogy megsértettelek. – magyarázta meg és ő is odaadta a rá váró lánynak a lapot.
- Ja, nem dehogyis, csak most olyan fura érzés van bennem. Nehéz év van mögöttem és még nem jött elő, azaz igazi nyári, szabadság érzetem. – magyaráztam neki.
- Akkor segíthetek előhozni? – fordította felém fejét megint és vigyorogva várta, hogy én is felnézek rá.
- Ezt hogy érted? – tettem akarata szerint, vagyis felnéztem rá, de csak félig.
- Lógjunk meg az esti bemutatkozó estről. –mondta kihívóan csibészes mosolyra váltva mosolyát. 
- Rendben. – egyeztem bele kihúzva magam, hogy lássa, nem vagyok azért olyan ki rendszerető. – De előtte még tárgyalnom kell a legjobb barátnőmmel.
- Oké. – bólintott, majd újra belekezdett a javításba, de immáron nem olyan csendben, hanem egymást lökdösve és egymást kritizálva, cukkolva tettük a kötelező dolgunkat. Miután elég gyorsan eltűntek az emberek a teremből, csak kettesbe maradtunk és még beszélgettünk egy kicsit.
-   Na, akkor vacsora után a sárga ház mögött találkozunk. – tájékoztatott Harry, mielőtt menni készültem.
- Okés. De mi lesz a program? – kérdeztem.
- Legyen az én titkom. – válaszolt kacsintva, majd nevetve elindultam megkeresni Zoét. Barátnőm kutatása közben, nem meglepően Harryn agyaltam. Olyan titokzatosnak tűnik, és szeretnék én lenni az aki megfejti. Szeretnék rájönni, hogy mi az, ami megmosolyogtatja, ami megneveteti. Szeretnék, kicsit közelebb kerülni hozzá. És nem csak azért, mert helyes, mert gyönyörű szépek a szemei, mert a göndör haja annyira tetszik, hanem azért mert szeretném jobban megismerni. Olyan jó lenne, ha azt érezhetném, hogy miattam mosolyog. 
- Bella. – ébresztett fel elmélkedésemből egy hangos kiáltás, mikor már a hangár felé meneteltem. 
- Szia Zo. – fordultam felé hatalmas mosollyal, de mielőtt válaszolt volna felmutatta mutatóujját, hogy várjak egy picit, még összeszedi magát. – Jól vagy?
- Te a füleden lépkedsz? Itt kiabálok neked már mióta kiléptél a teremből és loholok utánad, de te meg se álltál. – mondta picit lihegve, de persze tudtam, hogy nagy része rájátszás, hiszen barátnőm magasabb nálam, és ha lazán fut, simán utolér. 
- Döntsd el. Színész vagy, vagy újságíró? – tettem fel a költői kérdést csípőre tett kézzel.
- Ez olyan meggy mag vagy, vagy vadmeggy mag vagy kérdés volt. – elmélkedett el magába, az eget kémlelve, amit egy fáradt sóhajjal reagáltam le.
- Felejtsd el. – legyintettem rá, mikor Harry lépett ki a zöld épületből, annyi különbséggel, hogy hipnotizáló szemeit letakarta egy felettébb márkás szemüveggel. Mikor elhaladt mellettünk biccentett egyet azzal a tipikus „jól nézek ki, és tudom” mosolyával illetve váratlanul oldalba bökött, mire összegörnyedtem.
- Szemét, még visszakapod. – kiáltottam utána, de természetesen csak kinevetett. Azonban esküszöm, hogy ezt még megbosszulom.
- Szabad tudnom ki ez a félisten, aki itt kekeckedik, mondhatni flörtöl veled?- nézett Harry után Zoé, miközben kérdését felém intézte.
- Csak a fotóstársam. – legyintettem, mintha semmi súlya nem lenne a dolognak és meg sem érintene.
- Csak a fotóstársad? – kérdezte tátott szájjal, mire értetlenül bólogatni kezdtem. – Bezzeg újságírásra csak a legszánalmasabb srácok jönnek és te még azt mondod „csak”az fotóstársam. – grimaszolt, miközben ujjaival a macskakörmöket mutogatta.
- Igen, mert semmi több. Egy barát, aki a fotóstársam. A „csak” jelzőt pedig azért raktam bele, hogy ne láss bele többet. – adtam meg a magyarázatot a csak jelzőmre, hogy kissé lenyugtassam drága barátnőmet.
- Persze, persze. Én meg tudok fekvőtámaszozni. – bólogatott nagy okosan megveregetve a vállam, miután se szó se beszéd elindult a Hangár fele. Egy szemforgatás után utána eredtem és folytattuk a beszélgetést. Mindent részleteznem kellett neki, az érzéseimet, a cselekedeteimet, a gondolataimat és persze a kis poénos megnyilvánulásainkat. Miután az egészet végighallgatta, és vacsora közben megemésztette, feldolgozta és levonta a következményeket, határozottan kijelentette, hogy bejövök neki. Természetesen egész végig hitetlenül ráztam fejemet, hogy hagyjon már a hülyeségeivel, hiszen Harry csak úgy tekint rám, mint egy lány barátra, akivel jókat nevethet. Zoé tök érthetően csak a fejemhez vágta, hogy nem láthatok a fejébe, de persze ezt én is ugyanúgy megjegyeztem neki, hiszen csak Ő tudhatja, mi zajlik abban a göndör fürtök fedte fejben. Mikor már befejeztük a hot dog evést, ugyanis ez volt az első vacsora (mint mindig), a szám törlése közben Harry haladt el Zoé háta mögött és biccentett egy aprót oldalra, én pedig bólintottam egy kicsit, jelezve, hogy tudomásul vettem szándékát.
- Khm… - köszörülte meg torkát velem szemben ülő Zoé, amivel ő jelzett nekem, hogy magyarázattal tartozom.
- Igen? – kérdeztem ártatlanul pislogva.
- Mit terveztek? – bökte ki kertelés nélkül kérdését.
- Ellógjuk a bemutatkozó estet. – kortyoltam bele a limonádémba.
- Csak azért, hogy az ujja köré tudjon csavarni és végre szerelmes vigyort lássak az arcodon, nem akadok ki. – mondta teljesen nyugodtan.
- Köszönöm. – hálálkodta meghökkenve, hiszen azt hittem meg fog sértődni.
- De. – aha, jön a kikötés. – De, mindennap meghív egy fagyi sportszeletre, mert egyedül kell végig szenvednem az estét, mivel Vikiék tuti lökdösni fognak a játékokhoz.
- Bocsánat. – néztem rá együttérzően, mire csak mosolyogva megrázta a fejét. 
- Húzzál már a pasidhoz. - nevetve felálltam és már igyekeztem is a sárga ház mögé, de azért még visszakiáltottam neki.
- Nem a pasim!
Fogalmam sincs miért, de futni kezdtem és egyre izgatottabb lettem, ahogy közelebb kerültem a ház sarkához. Az adrenalin elöntötte a testemet, ami átvette a testem felett az irányítást. Mikor befordultam a sarkon, Harry nekem háttal volt, ezért neki futásból a hátára ugrottam. Bizony ám, de nem tudott megtartani, hiszen maga súlyom plusz a lendület már túl sok volt neki hirtelenjében és épp ezért hasra esett én pedig rá.
- Úristen jól vagy?  - kérdeztem nevetve a földön, legurgulázva széles hátáról.
- Persze. – mondta nyöszörögve, miközben kinyomta magát és feltérdelt a fűben. – Látom megjött a nyári szabadság érzeted. 
- Lehet, hogy csak éhes voltam. –mondtam sejtelmesen, mire hangosan felnevetett.
- És neked egy kifli és egy virsli elég volt? – tette fel nevetve költőien a kérdését.
- Nem, de legalább kaptam energiát ahhoz, hogy le tudjalak fárasztani. – öltöttem ki a nyelvemet, mikor váratlanul egy vaku villant a szemembe. - Ez mi volt?

- Életem legjobb képe. – felelte halkan pimaszvigyorral a fényképező képernyőjét simogatva.
- Na, add szépen azt ide. – hajoltam felé, miközben kezemet is nyújtottam az irányába.
- Csak szeretnéd. – húzta el a gépet.
- Add ide. – térdeltem fel és kezdtem el így mászni felé.
- Nem. – mondta kihívóan
- Öreg hiba. – nevettem fel gúnyos hangnemben, majd mikor nem számított rá rávetettem magam és azonnal a fotómasina felé kalimpáltam, de rá kellett jönnöm, elég jók a reflexei és magasabb nálam. Ergo, rajta hasaltam, ő pedig kinyújtva a kezét elég messzire tartotta tőlem a zsákmányt, melyet meg akartam szerezni. – Add már ide Harry. – nyöszörögtem nyújtózkodás közben és kezdtem el volna feljebb mászni, mikor másik kezét erősen a derekam köré fonta, hogy meggátoljon ebben. 
- Nem, nem. - rázta diadalmas mosollyal a fejét, mire minden izmomat ellazítva és feladva az erőlködést mellkasára omlottam.
- Add… ide… kérlek. – motyogtam a szavakat pihegve, mert eléggé megerőltetett ez a kis harc.
- Rendben. – felelte és orromhoz dugta a fényképezőgépet.
- Ez komoly? – kérdeztem felháborodva. – Egy kérlek és odaadod? 
- Jó neveltetésű vagyok. – mondta büszkén mosolyogva, de volt valami kis sunyiság abban a mosolyban. Nem törődve vele felkeltem, vagyis csak felemelkedtem, maradtam Harry csípőjén ülve és bekapcsoltam a szerzeményem, viszont az egy hangos sípolással tudtomra adta a turpisságot.
- Te kivetted a memóriakártyát. – közöltem vele mérgesen, mire a büszke mosoly nagyobb győzedelmes mosolyra váltott át. Letettem magam mellé a gépet, majd visszafordultam felé. – Te kis mocsok. – mondtam összeszűkített szemekkel és elkezdtem csikizni az oldalát. A tettemtől, hirtelen összerándult minden izma és hangosan kezdett el visítva nevetni, miközben próbált kiszabadulni a kezeim közül.
- Hagyd… hagyd már abba. – könyörgött még mindig sikítozva, de nem kegyelmeztem neki. Egyedül egy valami vett rá hogy abba hagyjam a kínzást, még pedig nem más, mint Dani.
- Ti mit csináltok itt? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Dani, Dani, könyörgöm, ments meg, meg akar ölni. – könyörgött neki Harry, amint meghallotta a hangját.
- Mint ketten nyomás az ismerkedő estre. – mutatott a foci pálya felé, ahova épp most kezdték el hívni az embereket.
- Muszáj? – kérdeztem nyafogva Harryvel kórusban.
- Nyomás. – parancsolta, azért duzzogva felálltunk és el kezdtük a foci pálya felé vonszolni magunkat.
- A te hibád. – mormogtam az orrom alatt. – Utálom ezt a nyavalyát. 
- Bocsánat, de csiklandós vagyok. – suttogta vissza, mert a hátunk mögött Dani figyelte, hogy azt tesszük-e, amire kötelezett minket. Többet az este folyamán nem is beszélgettünk, mert én egész végig a zene pultnál ültem a srácokkal, Harry pedig Lucáékkal készített fotókat, hogy minden emlék megmaradjon a táborozók számára. Mikor ellőttek minden régi játékot, amit csak a kicsik és az újak élveznek, elkezdték lejátszani a szokásos dalt, ami csak egyet jelentett. Takarodó. Egyszerre körülbelül 400 ember indult meg a saját szobája felé, hogy nyugovóra hajthassa a fejét. Így tettünk mi is Zoéval, aki amint felértünk kifaggatott mindenről, ahogy általában szokott. Mindent elmeséltem neki és mivel látta, hogy nem vagyok túl rózsásan engedte, hogy lefeküdjek aludni. Szerencsére ismer már annyira és tapintatos is, hogy nem kérdezte meg mi a baj, mert nem mertem volna bevallani. Ugyanis a baj maga Harry volt, aki az est folyamán több lánnyal is összenevetgélt, és ha ezt éppenséggel láttam valamiféle keserűség töltött el és düh. De ma már nem akarok ezzel többet foglalkozni, szóval jobban teszem, ha álmomba merengek.

2012.07.23/hétfő/
Az első tanórák napja, melyet mindenki izgatottan vár. A színészek belevághatnak a megtanulni a monológokat, az újságírók püfölhetik a billentyűzetet, a médiások kezükbe vehetik a kamerát, mi fotósok pedig neki vághatunk az első projektünknek. Imádok ezzel foglalkozni, a dolgok mögé látni és elvonulni a mi kis saját világunkba, a fényképező és az állvány mögé. Még akkor is izgatottan várom a legelső feladatomat, hanem éppen a legjobb formámban vagyok, ugyanis alig bírtam aludni az éjjel és ne mis reggeliztem, csak egy almát. Szerencsére Zoé ezt szó nélkül tűrte és csak annyit kérdezett, hogy jobban vagyok-e. Pozitív választ adtam természetesen, de tudom, hogy átlátott rajtam, mert már elég jól ismer. A reggelim után azonnal a fotósterembe mentem, ahol szerencsémre már ott voltak a többiek is és csak pár emberre kellett várnunk. Mikor mindenki megérkezett a mi csoportunkból, elvonultunk az egyik sarokba, ugyanis Luca valami változtatást akart.
- Sajnálom, hogy ma kell reggel közölnöm, de valaki szólt, hogy nem tetszik neki a pár beosztás éppen ezért cserék lesznek. Én választottam ki a párokat, ezen már nem változtatunk. – jelentette ki határozottan, majd ismertette velünk az új felállást. Én egy már általam ismert másik sráccal kerültem egy csapatba, Barnival, viszont Harry egyedül maradt, mert 3 vihogó cicababa egy csapatba került (akik miatt vélhetően borult minden), ezért Luca őt kinevezte segédjének, hogy különösebben nem kell a feladatokkal foglalkoznia, hanem inkább a tábori életről készítsen képeket és kinevezte őt a segítő embernek, ami azt jelentette, hogy bárki bármikor magához hívhatja segítőnek.
- Na, akkor mindenki mindent értett. Most pedig a mai feladat. – mondta majd csak ennyit mondott. – Hófehérke.
Ez a mai téma. Az üldözött hercegnő. Mikor engedélyt kaptunk, azonnal elindultam a természetbe, hogy megfelelő kompozíción gondolkodhassak Barnival együtt. Azt már tudtuk, hogy szereznünk kell egy modellt és almákat, hogy teljessé váljon a kép. Társam egyből feldobta az ötletet, mi szerint legyek én Hófehérke, és ha kell, Harry-t is megkérhetjük, hogy legyen a herceg. Azonnal elvetettem az ötletet, mert már csak az kéne. Körbe tekintve a füves területen, ahova időközben megérkezett mindenki és neki állt fotózni, azt láttam, hogy a legtöbben a lány kezébe rakják az almát. Ahogy figyeltem, az egyik lány kicsit meglibbentette a haját, hogy az ne zavarja látását és ekkor jutott eszembe a kép. Míg én elrohantam a modellünkért, addig Barnit megkértem, hogy hozzon több szép almát. Szerencsére egy kis győzködés után kijelölt lánymodellünket, Vikit, elengedte Bálint így már rohantunk is vissza a fényképezés helyszínére. 
- Akkor Viki feküdj le, a hajadra ne feküdj rá, azt majd szépen szétterítem körülötted és azon lesznek az almák. – magyaráztam neki az ötletemet, ő pedig mosolyogva engedelmeskedett nekem.  Hosszú barna haját szétterítettük a füvön és egy-egy almát ráraktunk. – Most csukd be a szemed és tégy úgy, mint Hófehérke, mikor alszik. – mondtam nevetve az utasítást. Viki szemeit lehunyva igyekezett leghalottabbnak látszani, és sikerült is. 
- Nagyon ügyes. – jött oda hozzám Luca, mikor meglátott minket, majd ellátott egy kis tanáccsal. – A szemére fókuszáljon, mert az nagyon szépen van hangsúlyozva Viki sminkjében.
- Oké. – mosolyogtam rá, majd Barnira néztem. – Szeretnéd te fotózni?
- Nem, nyugodtan csináld csak. – válaszolta mosolyogva, én pedig azonnal neki is láttam a kép elkészítéséhez. Nagyon koncentráltam, az objektívet is olyan finoman tekergettem, amennyire csak tudtam, majd óvatosan lenyomtam az exponáló gombot. Ezt körülbelül ötször ismételtem meg, és be kell, hogy valljam mindegyik kép nagyon tetszett. Annyira valódinak hatott.

- Mehetek? – kérdezte fotóalanyunk félszemét kinyitva, miközben a képeket nézegettük vissza fotóstársammal.
- Igen és köszönöm az együttműködését mókus asszonyság. – vetettem át a vállamon fényképezőmet. Természetesen megjutalmazott egy felettébb gonosz grimasszal, de semmi több büntetést nem kaptam. Barnival megbeszéltük, hogy akkor menjünk fel és szerkesszük meg a képünket, de még mielőtt elindultunk volna, szólni akartam Lucának. Ahogy szemeimmel őt kerestem, tekintetem megakadt a három cicababán, ahol az egyikük vigyorogva fekszik a földön és azt fotózzák, hogy Harry éppen felé hajol, mint a herceg. A látványtól gyomrom megremegett és iszonytató hányinger jött rám. Még néztem őket egy kicsit, ahogy a kép elkészültével, hogy nevetgélnek és valahogy ez a Harry nem hasonlított arra, akivel én tegnap harcoltam. 
- Minden rendben kedvenckém? – éreztem meg egy kezet a vállamon.
- Persze, minden rendben. – ráztam meg a fejem és felé fordultam. – Felmegyünk, megnézzük a gépen is a képeket.
- Veled minden rendben? – erősítette meg előbbi kérdését.
- Persze, csak nem aludtam valami jól és… - kezdtem magyarázkodni, de közbe vágott halványan mosolyogva.
- Tudom. – tudja, de mit? Nem akartam már rákérdezni ezért csak a rám váró Barni felé mutattam és bocsánatkérően leléptem. Mikor odaértem a fiúhoz ő szó nélkül elkezdett velem másról beszélgetni, amiért szörnyen hálás voltam neki. Nagyjából sikerült a hülyeségeivel elterelni a gondolataimat és egy nagyon jó barátra tettem szert a fiúban. Egész végig csak bohóckodott a szerkesztő programon, majd egy 2 órás nevetés után végre normálisan helyre állítottuk az esetleges hibákat, melyek elvonhatnak a fénykép nagyszerűségéből. Olyannyira elszaladt az idő, hogy már mindenki végzett a képével, csak pár másik ember volt még a fotósteremben rajtunk kívül, azonban Barni is lelépett, hiszen ebédidő volt. Hívott engem is, hogy menjek le a brancsukhoz és egyek velük, de most inkább egyedül szerettem volna lenni. Odasétáltam az ablakhoz és a párkányra támaszkodva figyeltem az éhenkórászokat, akik rohantak ebédelni. Halk sikítozások hallatszottak fel és persze a hangos zene, mely mindig felvidítja az embereket. Ez az egész idill megmosolyogtatott és arra késztetett, hogy üres fejjel bámuljak a semmibe. Tevékenységemet nem is tudom mennyi idő után két kar zavarta meg, melyek hátulról öleltek. A hosszú kezek fejem mellett nyúltak el és kicsit elcsúsztatva az illető megtámaszkodva rajtam elengedte magát és állát a vállamra helyezte. Ahogy a göndör fürtök végig simítottak a fülemen, rögtön tudtam kiről van szó és már készültem kilépni karjai közül, de még előtte megszólított. 
- Itt az én Anám. – suttogta és hallottam hangján, hogy mosolyog. 
- Szia Harry- válaszoltam neki remegő hanggal, mert nem tudom miért, ahogy elhagyta száját a nevem mindenem elgyengült és remegni kezdett. A lábam, a térdem, a gyomrom, a hangom… Csak egy valami dobbant nagyot, mégpedig a szívem. Ennél többet nem is szóltunk egymáshoz akkor, hanem csak csendben élveztük a pillanatot, amit barátnőm Anna zavart meg.
- Bella gyere tettem el neked milánóit. – kiabált a folyosó végéről. Halkan sóhajtva egyet megfordultam karjai között, amit lassan le is fejtett rólam, majd szó nélkül elindultam ebédelni. Aznap már nem is beszéltem velem, mert legtöbbször, amikor láttam, másokkal beszélgetett, vagy éppen elmélyedve bámulta a fényképezőjét. Egyszer-egyszer sikerült pillantásinknak találkoznia, viszont olykor kegyetlenül megszakítottam a kapcsolatot, mielőtt még újra magához láncolna, mint tegnap. Ezen kívül a szokásos barátainkkal voltunk és egész délután beszélgettünk, habár néha azt sem tudtam hol vagyok annyira elkalandoztak a gondolataim. Természetesen Zoé este meg is jegyezte, hogy egész nap olyan búval bélelt voltam, de csak megvontam a vállamat és a női problémáimra fogtam. Persze csak egy átható pillantást kaptam, amivel jelezte barátnőm, hogy nem tetszik ez neki, de ettől függetlenül nem faggatott.  Hasonlóan a tegnaphoz hajtottuk álomra a fejünket, nálam csak egy ellentét jelentkezett. Bármikor lehunytam a szemeimet újra és újra átéltem a fotósterembeli incidenst.

2012. július 26./csütörtök/

 Két egész nap telt el azóta a nap óta, hogy Harry 5 percre fejét a vállamon pihentette és eben a 48 órában, maximum köszöntünk egymásnak, semmi egyéb kommunikációt nem folytattunk. Ő folyamatosan fotós srácokkal lógott vagy az eseményeket örökítette meg és fényképezőjébe meredt, én pedig a lányokkal voltam vagy Barnival fotóztunk. Emiatt mindig elkerültük egymást és érdekes módon kicsit hiányzott. Ez számomra furcsa, hiszen csak most ismertem meg és máris ilyeneket vált ki belőlem. A hiányérzet pedig a hangulatomba nyilvánult meg leginkább, amit egész tegnap estig tűrt Zoé. Képtelen volt tovább tűrni és már én sem akartam tovább titkolózni előtte és magamban tartani, ezért mindent, minden érzést, minden megtörtént dolgot elmondtam neki, azzal a feltétellel, hogy nem nyilvánít véleményt. Nem is mondott semmit, de így is tudom mit mondott volna. Az éjjel sokkal jobban aludtam, bár még így is követett a kép, melyen Harry átölel, de hogy ez jó dolog vagy sem, nem tudom eldönteni. Egy részről szabadulnék már tőle, más részről nem. Az eszem az elsőt akarja, a szívem a másodikat, de én mit akarok? Azt nem tudom…
- Mindenkinek szépséges jó napot. – lépett be Dani a fotósterembe az ebéd utáni csendes pihenő időszakában, amikor is mindenki bent döglött a hűvös teremben, mert kint tombolt a kánikula. Válaszul csak halk nyöszörgések hallatszódtak. – Lusta népség. – mondta fejét rázva, majd leült a fő asztalhoz fejére tette a fejhallgatót és lehajtva fejét elaludt. Tipikus fotós.
- Vizet. Vizet vagy szomjan halok. – mászott be négykézláb egy ismerős személy, és mivel mellettem volt a víz engem vett célpontul. Nagy nehezen odavonszolta magát mellém, majd miután kiitta a másfél literes ásványvíz felét elfeküdt a földön és párnájául az én ölemet választotta. Már ezzel a kis cselekedetével megint elérte, hogy összerezzenjek és jól eső érzés töltsön el és végre egy igazi szívből jövő mosoly kússzon az arcomra. Még mindig nem jöttem rá, hogy képes ilyeneket kiváltani belőlem, de nem csak a szememet vonzotta most angyalinak tűnő ártatlan arca, hanem kezemet is a göndör fürtjei. Viszont erős maradt és csak szememmel faltam a látványát. Mintha kicseréltek volna érintésére, hiszen én sosem voltam ilyen, vagyis ennyire nem. 
- Harry cukika a lila pólód. – zavart meg minket, már ha van olyan hogy mi, Luca csípős megjegyzése. – Nagyon szexuális. – nevetett fel a fotós lány harsányan.
- Hagyjál már Luca. – nyögte résnyire nyitott szemekkel és kicsit fészkelődött az ölemben.
- De akkor is. Nekem nagyon tetszik. – szekálta tovább a fiút, mire Ő felkászálódott az ölemből és halk szitkozódás után felém nyújtotta a kezét, amit kérdés nélkül elfogadtam. Erősen felhúzott, majd kézen fogva húzott maga után. Fogalmam sem volt, hogy hova visz, de őszintén nem érdekelt, mert Harry jelenlétébe a szívem általában az erőseb és ő sosem tesz fel kérdéseket, hanem feltétel nélkül megy, amerre húzzák a mézesmadzagot az orra előtt. Harry egyszer csak megállt egy ajtó előtt, majd benyitva behúzott maga után, de a szobában már elengedte a kezemet.
- Becsuknád légyszi az ajtót Ana?- kérdezte kedvesen, mire egy bólintás kíséretében bezártam az ajtót így egyúttal magunkat is egy helységbe. Mire megfordultam, már csak azt láttam, hogy Harry a pólóját húzza le magáról és felfedi előttem izmos hátát. 
- Elmondanád, hogy mit csinálsz? – kérdeztem lányos zavaromba és égő arcomat tapicskoltam jéghideg kezemmel, hogy le tudjam hűteni.
- Pólót cserélek, mert Luca már kikészít a folyamatos szekálásával. – sóhajtotta halvány mosollyal felém fordulva, így megmutatva kockás hasát is és a kilátszó boxer széléből induló V-vonalának egy részét. Nem is foglalkozva azzal, hogy milyen reakciót vált ki belőlem a szekrénye elé lépett és kivett egy sima fehér V-kivágású pólót, amelyet gyorsan magára kapott, majd megrázva fürtjeit elém lépett.
- Van kedved kimenni a trambulinokhoz? – kérdezte elém állva, mire fél mosollyal megvontam a vállamat és ráhagytam a döntést. Hitetlenül felnevetett, majd újra kézen ragadott és elkezdett kifelé húzni az épületből. Egy idő után már azt vettem észre, hogy csak loholok utána és alig kapok levegőt.
- Harry. Harry. – szólongattam, amíg végre meg nem állt. Kérdően fordult felém, én pedig lihegve közöltem a problémámat a második emeleten. –Nem tudok veled lépést tartani. 
- Ezen könnyen segíthetünk. – mondta sunyi mosollyal, majd megfordult és felvett a hátára. Most még gyorsabban kezdett el futni velem, de érdekes mód nem volt bennem félelem, hogy esetleg leeshetek. Szorosan fogta combjaimat én pedig erősen karoltam a nyakát, ami így egy biztonságos közeget nyújtott. Viszont nem tudtam elképzelni, hogy miért siet ennyire, de ne mis nagyon izgattam magam, hanem inkább csak felszabadult nevetés szállt ki a torkomból. Kiérve az épületből hirtelen csapott meg a fülledt és forró idő, de még ez sem szegte jó kedvemet, inkább csak Harry gyorsaságát akadályozta. Nem sokára már a trambulinokhoz értünk, azon belül is Harry a leghátsó fa árnyékához vitt és ott tett le engem. 
- Miért siettünk ennyire? – kérdeztem még mindig nevetve, mikor leültem a fa tövébe.
- Mert miért ne? – kérdezett vissza pimaszul és ő is levágódott mellém, majd újra úgy helyezkedett, mint a fotós teremben és hanyatt feküdve fejét ölembe hajtotta, most viszont már meg se próbáltam meg állítani a kezem, mely egy göndör tincset húzogatott.
- Idióta. – vigyorogtam, a haját nézve.
- Megesik. – vonta meg a vállát.
- Hogy a csiga elesik.  – vágtam rá rögtön, amit még Zoé tanított. Harry rögtön felnevetett. – Menjünk a Hangárba.
- Minek? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel. – Olyan jó itt, senki nem zavar.
- De fagyit akarok enni és szomjas is vagyok. – kezdtem el nyávogni. Harry egy szemforgatás kíséretében feltápászkodott, majd engem is felsegített, de mielőtt elindulhattam volna magához rántott és megölelt. Nem tudtam mire válni, de egy biztos. Különlegesnek éreztem magam, mert még egyszer sem láttam, hogy megölelt volna egy lányt a tábor ideje alatt. Nem szólt semmit, míg a karjai közt voltam, de nem is baj, mert ez így volt szép. Ugyanígy szó nélkül elváltunk és kezemet nem elengedve indultunk a büfé fele. Mikor odaértünk kivettem egy meggyes gyümölcslevet és kiválasztottam egy jeges finomságot is hozzá. Harry közben a kezembe nyomta a büfé kártyáját, hogy vegyem arról, amit mosolyogva elfogadtam. Beálltam a sorba, de Harry kilépett mellőlem és már csak arra emlékszem, hogy két cicababa odajött hozzá és egész egyszerűen a nyakába vetették magukat, Harry pedig derekát átölelve viszonozta a gesztust. A gyomrom megint csak összeugrott ökölnyire és már nem is kívántam semmit. Letéve a pultra a kiválasztott cuccokat Harry kártyájával együtt otthagytam és eltűntem onnan. Többen szólongattak utánam, de a méreg elborította a fejemet, így jobbnak láttam csendben végig menetelni a szobámig, majd ott kitörni és egyedül kiadni a most érzett fájdalmat. Mert akármennyire is hihetetlen ez fáj. Fáj, hisz összetört egy reményt, melynek apró éles szilánkjai egyenest a szívembe álltak bele. Azt a reményt törte össze bennem, melyet már egyszer összetörtek és most ő újra. Ez az, amelyik arról szól, hogy lehetek valakinek fontos. Időközben felértem a hetedikre és bevágódva a szobába azonnal bevetettem magam az ajtó mellett ágyamba összegubóztam, fejemet a térdemre hajtottam és utat engedtem a könnyeimnek. Nem is figyelve a külvilágra később csak két kezet éreztem magam köré fonódni és fel se kellett néznem, tudtam ki akar segíteni. Mikor sikerült kibontania azonnal a nyakába vetettem magam és vállán sírtam tovább, míg ő nyugtatóan simogatta a hátam.
- Sssh… - próbált csitítgatni, de nem bírtam.
- Annyira fáj. – suttogtam Zoénak, aki nem tudhatta mi történt. Tovább simogatott, mire felszakadt bennem valami és elhúzódtam tőle. – Miért Zoé? Miért pont velem történik ez megint? Már megint belestem ugyanabba a csapdába. Elhittem, hogy valakinek lehetek különleges, de most már végképp elvesztettem a reményt. Én nem érdemlem meg.
- Jaj Anabell. – simította meg az arcom. – Ne gondolj hülyeségeket. Megérdemled, ne legyél buta. Elmeséled mi történt? – kérdezett rá óvatosan én pedig odébb húzódva, és bólintva jeleztem a belegyezésemet. Mindent elmeséltem neki, ami ma történt. A viselkedését, a mondatait és az érzéseimet. A végére csak szorosan magához húzott némán és átölelt.  Nem szólt semmit, pedig tudom, hogy mit gondolt. Azt, hogy túlreagáltam azt az egy ölelést, de ő nem értheti. Azzal, hogy más lányokat is ölelget azt mutatta meg, hogy ő neki egy ölelés semmit nem jelent. Igazából nem haragszom rá, csak rettentő rosszul esik és fáj főképp, úgyhogy közben magamat is marcangolom, amiért elhittem. Elhittem, hogy talán-talán jelenthetek neki valamit. Esetleg egy nyári szerelmet, de úgy látszik, megint csak én képzeltem bele többet pont, mint tavaly nyáron. A délután és este folyamán én már nem mozdultam ki a szobából, így Zoé se nagyon, aminek nem örültem, mert azt az érzést keltette bennem, hogy miattam nem érzi jól magát. Mikor ezt tudattam vele ezt egyszerűen csak így felelt „Én nem tudok nevetni, ha te sírsz, és én nem tudok szárnyalni a boldogságtól, ha te össze vagy törve.”. Ez a mondat mindent elmond a barátságunkról.

2012. július.27/péntek/

Reggel kissé vörös szemekkel ébredtem, de egy kis segítséggel sikeresen eltüntettem a jeleket. Miután felöltöztünk Zoé ragaszkodott hozzá, hogy elkísér reggelizni, mert még egyszer sem látott reggelizni a héten illetve felkísér a fotósterembe, úgyis akar kérni egy képet az újsághoz. Nem akartam vele veszekedni, ezért beleegyeztem és minden úgy történt, ahogy akarta. Ettem egy tál gabonapelyhet nyögvenyelősen, majd felmentem barátnőm társaságában a fotósterembe. Mikor beléptünk az ajtón minden szem ránk szegeződött és egy tulajdonosa el is indult felénk. Pontosan egy igéző szürkészöld tekintet gazdája, de valami okból kifolyólag három lépés után megállt és nem folytatta felém tartó útját. Egy halk sóhaj után tétlenségemet megszakítva odamentem a mi csoportunkhoz és beálltam Barni mellé, aki már javában hallgatta Luca instrukcióit. Mikor észrevett a fiú elmosolyodott, majd átkarolta a nyakamat és rám támaszkodott. Ismerős jelenet, de ez mégis teljesen más. Ez egy baráti cselekvés, az pedig egy nem tudom milyen volt.
- Hahó, Bella figyelsz? – ébresztett fel Luca és egy párat pislogva bólintottam. – Rendben, akkor mindenki a dolgára.
- Barni mit kell csinálnunk? – fordultam a még mindig rajtam pihenő fiú felé, aki készségesen válaszolt.
- Mindenki kapott egy jelzőt. Például hangos, csendes. Mi az evidenst kaptuk, de azt mondta Luca szeretne velünk dolgozni, ezért együtt megyünk a romokhoz. – mosolygott továbbra is felém, ami egy kicsit mintha jobb kedvre derített volna.
- Pontosan kik is lesznek ott? – kérdeztem egy hirtelen bevillanó lehetőség miatt.
- Te, Luca, Harry meg én. – sorolta a neveket. Az utolsó előttinél gyomrom görcsbe ugrott és már is valahogy ki akartam húzni magam a feladat alól. Mikor végzett a mondanivalójával Barni egy bólintás után szaladtam Lucához, hogy beteget jelentsek és had menjek vissza a szobámba. Természetesen nem engedte meg, mondván a félelmeinkkel szembe kell néznünk. Kísértetiesen hangzott, mintha tudná, mik történnek velem mindig. Hiába ő Luca, aki már a romok felé vonszolt. Belépve elénk tárult a ház graffiti tárlata, ami bővült egy két festménnyel tavaly óta. Ezeket a laktanyákat még régen az oroszok hagyták itt így lerombolva, melyek egy normális embernek rémisztő lenne, de mi már megszoktuk.  Így beljebb lépve leültünk egy oszlophoz és elkezdtünk azon gondolkozni, hogy még is hogy fejezhetnénk ki az evidens szót csupán egy kép segítségével. Ezért mindenki nyilvánvaló dolgokon kezdett gondolkodni. Mi az, ami egyértelmű lehet?
- Egy fiú és egy lány ölelkezve? – dobta fel Barni az ötletét, amire csak fintorogva reagáltam.
- Egy ölelés nem mindenkinek jelenti ugyanazt. – pásztáztam a földet és kezeimmel földszemeket piszkáltam. – Mit szólnátok egy összetört, magára hagyott lányhoz? – emeltem fel a fejem és egyenesen Harry tekintetébe ütköztem.
- Ez jó. – nézett rám Luca mosolyogva, majd odadobott nekem egy nagyobb inget, ami fogalmam sincs honnan került hozzá. – Vedd fel, te leszel a modell. – tápászkodott fel és elkezdte keresni a megfelelő helyet. Utálok modelkedni, de most kivételesen magaménak éreztem a szerepet ezért nem akartam kötözködni. Felvetem az inget kicsit félre csúsztattam magamon és megráncigáltam az anyagot. Miután végeztem Luca után indultam, és ahogy Harry mellett elhaladtam, meghallottam kérdését.
- Mi történt? 
- Okos vagy te. – válaszoltam vissza kicsit flegma stílusban, melyet az eszem diktált. Meg se várva reagálást folytattam az utamat Lucához, aki leültetett egy fal tövébe és elrendezte végtagjaimat. Megkérte, hogy fejemet fordítsam a föld felé, had hulljon az arcomba a hajam, és hogy hunyjam le a szemem. Miután mindent megtettem csak a vaku villogását és a gép exponálást hallottam. 
- Jó a kép, de valami még hiányzik. –szólt közbe Barni, majd Luca hangját hallottam meg.
- Harry állj oda mellé, és amikor szólok, sétálj ki a képből. – mondta Luca, és Harry azonnal oda is sétált mellém. Megéreztem közelségét, de szerencsére azon kívül, hogy mellém állt nem kellett közelebb kerülnöm hozzá, ami megkímélte sebeimet. Ezt a jelenetet, hogy Harry elsétál mellettem, háromszor vettük újra, míg végül megszületett egy rettentően jó kép, amely már is a kedvenceim közé tartozik. 

- Nagyon jó lett. – kiáltott fel Luca is örömében. – Ezért imádok én veletek dolgozni. – Ölelt magához minket. 
- És most akkor mi mit csináljunk? – kérdeztem, hiszen még csak 2 óra telt el és rengeteg időnk van nap végéig.
- Hát Barni feljön velem és segít nekem meg csinálni a fotó kiállítás képeit, ti pedig Harryvel együtt segítetek a többieknek. – mondta Luca egyenesen a szemembe nézve utalva arra, hogy nem menekülhetek előle egészen a tábor végig, pedig az már csak egy másfél nap. Simán megoldottam volna. 
- Rendben, akkor mi megyünk is megkeressük a többieket. – fogott kézen Harry és kezdett el kifelé húzni, de kirántottam kezemet és inkább elmentem mellette. Csak akkor ért utol, mikor már kiértem a házból. Kezeit a karomra fonta és maga felé fordított, de nem úgy, mint tegnap a fánál. – Mit tettem?
- Mit tettél? – kérdeztem vissza, mire bólintott egyet én pedig keserűen felnevettem és hajamba túrtam. –Igazából semmit, az egész az én hibám. 
- Nem értelek Ana. – rázta a fejét szomorúan és szemben állva velem megfogta mindkét kezemet, így nézett mélyen a szemembe.
- Látod ezt? – emeltem fel a kezeinket, mire értetlenül nézett rám, majd folytattam. – Neked lehet, hogy ez csak egy játék, vagy te minden lánnyal így is viselkedsz, de én nem ezt szoktam meg. Azt hittem talán másképp tekintesz rám és lehet valami különleges kapcsolatunk. De túl naiv vagyok már megszokhattam volna. 
- De Ana, ez így van, pontosan, ahogy elmondtad. Legalábbis a vége. Én már az elejétől másképp tekintettem rád. Mikor elkéstél, azt kívántam, hogy bárcsak valahogy közelebb kerülhetnék hozzád. Aztán mikor együtt felügyeltünk azért nevettelek ki, mert annyira aranyosan elpirultál. Mikor szétszedtek minket nagyon elkeseredtem és igyekeztem volna így is a közeledbe maradni, de nem tudtam. Mindig téged kerestelek, de mindig csak akkor bukkantál fel, mikor nekem már el kellett mennem. Ana te számomra egy különleges lány vagy. – vallotta be és egy percre elhittem minden szavát, hogy Ő is úgy érez, mint én. Belül a szívem arra ösztökélt, hogy vessem magam a nyakába, de ő már túlságosan is sérült volt ahhoz, hogy harcoljon az eszemmel, mely azt mondta el ne higgyem a monológját. A belső harc eldőlt és keserűen felnevettem.
- Sajnálom Harry, de ezt én nem tudom elhinni. És ha igaz is már túl késő. – szakítottam meg a kettőnk közt létrejött hidat, melyet kezeink képeztek és hátrálva egy kicsit eltávolodtam tőle és megfordulva elindultam.
- Nem késő még Ana. – kiabált utánam. – Soha sem késő, csak bízz bennem, mint amikor a hátamon vittelek a fa alá. Éreztem, hogy bízol bennem. Most is csak ezt kérem, bízz bennem és legalább erre a rövid időre teljesítsük be a nyári szerelmet, hogy boldogan emlékezhessünk vissza erre a másfél napra.  A mi nyári szerelmünket. – ahogy kiejtette az utolsó szavakat szívem dobbant egy hatalmasat és sebeinek nagy része elkezdett gyógyulgatni, viszont eszem még mindig erősebb volt, ezért ott hagytam. Ott hagytam Őt, az ajánlatát, a nyári szerelmünket szó nélkül. Hivatalosan is elkönyvelhetem magam mazochistának. Szívem keservesen simogatta könnyeivel a hegeket, melyet az Ő utolsó pár mondata gyógyított be, józan eszem pedig próbált vigasztalni, hogy jól döntöttem, hogy megtettem azt a lépést. Ezen a napon már semmit nem csináltam, csak önmagamat ostoroztam. Fejhallgatóval a fejemen ültem a sárgaház falának tövében és csak figyeltem a rohanó világot. Érzések és gondolatok tömkelege rohangált a fejemben, de elmém kapuit bezártam és csak a zenére figyeltem. Semmi másra csak is a zenére. Persze szemeimet néha-néha egyszer kinyitottam, hogy körbe nézzek, az egyik ilyen pillanatban láttam meg például, hogy Zoé Danival beszélget a zöld háznál. Nem kerekítettem túl nagy feneket neki, hiszen biztos a cikkéhez csináltat képet. Jézusom! Egész tábor alatt csak magammal foglalkoztam és egyetlen egy munkáját sem olvastam el a legjobb barátnőmnek. Hogy lehetek ennyire önző? Hirtelen lekaptam a fejemről a fejhallgatót és a Danitól távozó lány után rohantam, aki amint meglátott megállt és megvárt. Ahogy odaértem hozzá nyakába vetettem magam és szorosan átöleltem. 
- Sajnálom. – suttogtam, miközben barátnőm nem értve az egészet sután végig simított a hajamon. – Ne haragudj önző voltam és veled ne mis foglalkoztam a táborba. Egyik cikkedet sem olvastam el.
- Jaj, te kis hülye. De hogy haragszom. – ölelt vissza szorosan. – Majd ma este átolvassuk őket.
- Amúgy mikről írtál? – húzódtam el tőle és pár kiszabadult könnycseppet letöröltem az arcomról. 
- Hát lényegtelen dolgok, de egy nagyon hasznosat a fiúknak címeztem. 10 tett, amivel örökre elveszítheted nyári szerelmedet. – húzott egy csíkot a kezével a levegőben, mintha a szalagcímet mutatná. Csak felnevettem, aminek Zoé nagyon örült, hiszen látta, hogy nem vagyok jól. – Csoda, hogy Borzas megengedte, hogy megírhassam. Bár veszekedtem vele, de érvelésben verhetetlen vagyok.
- Tudom. – mondtam mosolyogva. – Alig voltam veled a tábor alatt ne haragudj.
- Akkor nem haragszom, ha most bepótolod velem. – mondta határozottan én pedig mosolyogva bólintottam, mert tudtam Zoé a legjobb ember, aki elterelheti a figyelmemet. így az egész délutánt együtt töltöttük és tudtam nevetni és mosolyogni is szívből, amit Zoé nagyon lelkesen fogadott. Lefogyasztottuk mindkettőnk büfékártyáját és teletömtük magunkat fagyival és csokival. Estéhez érkezve mindenki készülődni kezdett a záró estre, hiszen a holnap már a hazautazás napja. Mi is felmentünk a szobánkba, és míg Zoé lelkesen készülődött, én csak turkáltam a ruháim között. Azt sem tudom mennyi ideig állhattam úgy ott, csak azt vettem észre, hogy Zoé már felöltözve áll mögém és fordít maga felé.
- Ha akarsz, itt maradhatsz. Majd én leszek egyedül. – mosolygott rám, mire szó nélkül hálásan megöleltem. A szoros ölelés után Zoé lement én pedig átvettem a pizsamámat és magamat marcangolva elaludtam. A mai naphoz képest egész nyugodtan aludtam, viszont annyira mélyen nem, hogy ne halljam valaki belépett a szobánkba. Nem foglalkoztam vele, mert biztos voltam benne, hogy Zoé az, de mikro az ismeretlen betörő ajkait a homlokomhoz nyomta, egyből rájöttem, hogy nem barátnőm az. De még mielőtt távozott volna még egyszer nyílt az ajtó és félálomba hallottam a két személy közötti halk diskurálást.
- Te mit keresel a szobánkba?
- Zoé, én szeretem őt. 
- Elmondtad neki?
- Igen, de elutasított.
- Harcolj érte.
- Soha nem fog nekem megbocsátani, akármit is tettem.
- Ha szereted, harcolsz érte.
- Holnap korán reggel indul a vonatom, Dani visz ki az állomásra. Csak búcsúzni jöttem.
- Harry…
- Szia Zoé, jó éjt, majd add át neki az üzenem, hogy soha nem fogom elfelejteni.
- Rendben, neked i jó éjszakát Harry.
Ez után, már csak az ajtó nyitódását és csukódását hallottam, de nem akartam felkelni. Nem akartam, hogy megtudják, mindent hallottam. Csak el akartam aludni és eltűnni innen.

2012. július 28. /szombat/

Mindenki pakol, mindenki húzza le az ágyneműt, mindenki búcsúzik és sír. Az utolsó nap, mely csak erről szól. Reggel már korán felkeltem és hamar bepakoltam a táskámba. Mikor elhagytam a szobánkat, még Zoé aludt, tehát egyedül indultam reggelizni. A korai órák és a sokáig tartó buli miatt még csak pár ember lézengett körülöttem a Hangárban, mondhatni egyedül reggeliztem. Ittam egy kakaót és ettem egy lekváros táskát. Miután végeztem kicsempésztem egy kis kaját Zoénak is, hogy ne kelljen rögtön lejönnie a Hangárba. Miközben a sárgaház felé tartottam vissza zsebembe a két csokis csigával, mikor megállt a kapuban a PT-s terepjáró. Csak összevont szemöldökkel figyeltem, hogy vajon hol volt ilyen korán, vagyis fél nyolckor a táborvezető. Viszont mikor kinyílt az ajtó, nem a sapkás Ater szállt ki az autóból, hanem egy igenis váratlan személy. Akiről azt hittem már rég elutazott, hiszen éjjel még azt mondta korán reggeli vonattal megy el.
- Hát te? – csúszott ki a számon a kérdés, amikor már ott állt előttem. Szóval valószínűleg elmélkedésem alatt ideért elém.
- E nélkül nem mehetek el. – mondta mosolyogva, én pedig értetlenül néztem rá. Kezei közé fogta gyengéden az arcomat és pár pillanat alatt, már ajkai az enyémekre egy rövid, de még is olyan csókot adott, amely végleg felépítette szívemet és harcképessé vált abban a pillanatban, mikor megéreztem ajka ízét.
- Én is szeretlek. – mondtam ki tudtom nélkül, miután homlokát az enyémnek döntötte. Arcára kíváncsi, de boldog mosoly csúszott. – Hallottalak éjjel.
- Hallgatózni nem szép dolog. – rázta rosszallóan a fejét, majd kezemet megfogva odahúzott a zöld háznál lévő padhoz és leültünk egymás mellé.
- De hogy-hogy visszajöttél? – kérdeztem, miközben azt figyeltem, ahogy ujjait az enyémek közé fűzve még mindig fogta a kezem.
- Hát lekéstem a vonatot, mivel Zoé és Dani összedolgozott. Átállították az órámat, így lekéstem a vonatot és mikor visszafelé jöttünk elolvastam Zoé levelét, amelyben leírt nekem mindent. – válaszolt tömören kérdésemre, nekem pedig egekbe kúszott a szemöldököm.
- Mindent?
- Mindent. – bólintott a szokásos pimasz mosolyával. – Úgyhogy most még ezt az 5 órát együtt töltjük és elkezdjük a nyári szerelmünket. 
- Ami nem sokára véget is ér, hála nekem. – sütöttem le szemeimet.
- Ne így fogd fel. – emelte fel a fejemet államnál fogva. – Elkezdődik, de nem zárjuk le.  Nem engedem, hogy lezárjuk, ha már ennyit szenvedtünk, nem hagyom úszni.
- Mit akarsz csinálni? – kérdezem mosolyogva.
- Nem tudom, de megoldjuk. – adott egy puszit arcomra.
- Örülök, hogy legalább kettőnk közül Te a szívedre hallgattál. – suttogtam vállára dőlve.
- Te örökké a nyári szerelmem maradsz. – ölelt magához és boldogságom közepette még sikerült észrevennem a felénk tekintő vigyorgó Zoét. 

Itt pedig véget ér a történetünk. Hogy ezek után mi történt, már rejtély marad. Nekem szerencsém volt, hogy Harry szíve volt olyan erős ahhoz, hogy harcoljon az eszemmel, az én szívem helyett. De nem mindenkinek van ilyen mákja, ezért mondom azt a javaslatot, hogy hallgass a szívedre, mert lehet, hogy fáj egy picit, de több ideig tarthat a boldogságot. Tudjátok rizikó nélkül az élet nem az igazi.