Sziasztok!
Ez az első novellám, amit írtam ezért kérlek szépen egy hosszabb kommentbe írjátok majd le nekem, hogy ha tetszett miért, ha nem akkor miért nem és mit rontottam el. Kérlek legyetek őszinték ez sokat jelenten. Jó olvasást :)
- Flo. Mit művelsz? – állított meg Ő.
- Elmegyek. –fordultam vele szembe. –Örökre.
- Miért? Nekem szükségem van rád Flo. – mondta könyörgően
és bár igaz a fél homályos reptéren alig láttam arcát, de hangjából ítélve
szemei könnyesek voltak.
- Itt mindenki utál Louis. Utálnak a barátaid, utálnak a
rajongóid, utál a családom és én is utálom magamat. Képtelen vagyok így
élni. Mindenki utál. – mondtam és az
utolsó szó minden szavát megnyomtam, hogy nyomatékosítsam.
- Ne mondj ilyet. Csak fel kéne ezt dolgozniuk és az,
hogy mindenki utál az nem igaz. Én sze…
- Nem. – szakítottam félbe indulatosan. –Ne mond ki.
Felejts el engem , felejts el mindent ami velem kapcsolatos. Mi soha nem
lehetünk együtt, nem is tudom mit gondoltam. – mondtam kínosan felnevetve és
hajamba túrva.
- Már hogy lennék képes erre? – kérdezte halkan és
megtörten.
- Próbáld meg és menni fog. – mondtam, miközben
hallottam, hogy indulnom kell.
- Flora, kérlek, maradj. Átvészelünk mindent. Csak
kérlek, maradj itt. – mondta könyörögve és kezeit is összekulcsolta.
- Sajnálom. –mondtam halkan és nekem is gyűlni kezdtek a
szememben a könnyek. Nem akartam, hogy sírni lásson ezért megfordultam és
határozottan elindulta m az Ausztráliába tartó gép felé. Hatalmas nyelésekkel
próbáltam leküzdeni a sós könnyeket, mert nem akartam, hogy valaki is rá
kérdezzen a bajok forrására. Elég lesz egy embernek elmesélnem az egész
történetet. Szóval így nagy léptekkel haladta a repülő felé, amellyel véget
vetek életem ezen szakaszának. Soha többé nem térek ide vissza, Anglia már a
múlté, ahogy Louis is. Közben átadtam a jegyemet a kapunál álló és mosolygó
légi utaskísérőnek, aki kellemes utazást kívánva felengedett a fedélzetre.
Megkeresve az ablak mellé szóló helyemet sétálgattam a sorok között, mire végre
megtaláltam a hátsó sorok közt az enyémet. Táskámat lábamhoz helyezve leültem
az ülésre és előkutatva telefonomat még a felszállás előtt elkezdtem zenét
hallgatni. Reméltem, hogy senki nem fog mellém ülni, de sajnos a remény elég
korán meghalt, ugyanis egy velem egy idős fiú ült le mellém. Látta, hogy zenét
hallgatok, ezért csak egy mosolygó bólintással köszönt, amelyet egy erőltetett
mosollyal viszonoztam, majd tekintetemet újra az éledő London felé
irányítottam. Figyeltem, ahogy a
horizonton előbukkanó nap már most próbálja felvenni a harcot a felhőkkel, hogy
aztán kisüthessen és az embereket boldoggá tegye. Ő küzd és harcol az álmaiért.
Ha akar, valamit azt megteszi, persze, van, amikor úgy tűnik, a felhők győznek,
de a Nap soha nem adja fel. Minden erejét összeszedve igyekszik kiszabadulni a sötétségből
és előbújni. Talán nekem is ezt kellett volna tennem? Itt maradni és megküzdeni
mindenkivel a boldogságomért? Mert az tény és való, hogy én soha többé nem
leszek teljesen boldog, hiszen egy része a boldogságomnak ott maradt a
repülőtéren összetörve. Önző vagyok, lehet, de neki és nekem is így jobb lesz.
Talán. Irány egy új élet, ahol nem ismernek fel, ahol nem utálnak az érzelmeim
miatt.
Gondolataim csak úgy jöttek, mint egy más után a kötött
szemek a sálban. Folyamatosan jön, a végén már egyre gyorsabban és egyre
hosszabb lesz. A gondolatmenetem egy sál. Érdekes metafora… tehát így eset meg
az, hogy az egész információs műsort, amit az utaskísérők adnak elő hatalmas
művigyorral, „elgondolkoztam”. Sőt igazából, már javában repültünk át London
felett. Valahogy majd csak kibírom ezt a fél napos utazást, anélkül, hogy
teljesen szétmarcangoljam az idegeimet. Pedig ha egész úton magamba fordulva
zenét hallgatok biztos, hogy ez lesz. Még mindig épp „kötögettem” a „sálamat”, mikor
a mellettem ülő srác megkopogtatta vállam.
- Kérsz Skittlest? – kérdezte mosolyogva, miután kivettem
a fülhallgatót a fülemből.
- Nem köszönöm. – próbáltam visszamosolyogni rá.
- Nem akarok tapintatlan lenni, sem okoskodó, de látom,
hogy ez eléggé ilyen illem mosoly. Szóval, ha szeretnéd, elmondhatod, mi bánt,
de ha nem akkor vegyük meg se kérdeztem. Helyette inkább ezt kérdezem, hogy
miért egyedül utazol? – hadarta a srác és közben néhány darab cukorka kieset a
szájából. E miatt kénytelen voltam felnevetni, mire a srác is elmosolyodott.
- Akkor inkább az utolsó kérdésedet veszem figyelembe. –
mondtam mosolyogva. –Ausztráliába költözöm a nagymamámhoz, mert nekem már csak
ő maradt.
- Értem. Mi történt a szüleiddel? – kérdezte, mert
valószínűleg ebből az egészből az esett le neki, hogy történt valami a
szüleimmel.
- Semmi, csak csalódtak bennem. Rendkívül nagyot. -
mondtam, sóhajtva egyet, miközben fejemet az ablak felé fordítottam.
- Nincs olyan dolog, amit egy szülő meg ne tudna
bocsátani. – mondta komolyan.
- Hidd el van. – néztem vissza arcára, ahol már nem volt
ott az a mosoly. – Amúgy hogy hívnak?
- Conor vagyok. És te?
- Flora. – válaszoltam. – Áll még az ajánlatod Conor?
- Milyen ajánlat? – nézett rám furcsán, mire az ölében
heverő zacskó cukorkára böktem a fejemmel. – Ja persze. – nevetett fel.
- Miért amúgy mi más ajánlatot emlegetnék? – vontam fel a
szemöldököm.
- Hát, nem tudom. De ha szeretnéd, elmondhatod az egész
bajt, ami elől menekülsz, mert néha jobb egy idegennek elmesélni mindent. –
mondta halvány mosollyal.
- Elítélnél. –mondtam és nem néztem az arcára, hanem
helyette inkább a táskámat néztem, ami a földön hevert.
- Nem vagyok olyan típusú. – vágta rá, mire felnevettem.
- A legjobb barátomról is ezt gondoltam, de amint
kiderült ellenem fordult. – mondtam kínosan nevetve.
- Én, amit mondok, azt mindig betartom. Persze nem muszáj
elmondanod, csak felajánlottam. – vonta meg a vállát, mire egy nagyot sóhajtva
teljes testemmel felé fordultam.
- Rendben. – mondtam, mire furcsán nézett rám. – Mármint
rendben elmesélem, de hosszú lesz.
- Sebaj, van még 10 órád. – villantott egy bíztató
mosolyt, én pedig egy hatalmas levegő vétel után belekezdtem.
- Az egész 2011-ben kezdődött…
- Apa nekem minek
kell mennem? – kérdeztem nyavalyogva, miközben a fotós táskámat a hátamra dobva
baktattam le a lépcsőn.
- Fotós akarsz
lenni, nemde bár? – kérdezte vigyorogva.
- De, de ha egy nap
nem megyek be veled a stúdióba az miért akkora baj? – nyavalyogtam tovább,
miközben már a tornacipőmet tornáztam fel magamra.
- Ne nyavalyogj,
inkább örülj, hogy apádnak egy fotóstúdiója van. – nézett rám mérgesen, mire csak felnevettem.
Apámmal mindig is jó kapcsolatom volt, mindig viccelődtünk és segített már 17
éves koromban egyengetni a fotós karrieremet.
- Elnek nem kell jönnie?
– kérdeztem, miközben felálltam és megigazítottam magamon a ruhámat.
- De kell és jön
is. – mondta az említett személy, miközben egy sütit nyomva a szájába jött ki a
konyhából.
- Ne tömd magad
sütivel, mert elhízol, és oda a modell karrierednek. – böktem meg az oldalát,
miközben belebújt topánkájába.
- Fogd be töpörtyű.
– borzolta össze a hajamat és átdobta a vállán a táskáját. Eleanor csak 1 évvel
idősebb nálam, de ezt kihasználja. Mindig. Mindenben.
- Azért még egyben
gyertek haza a fotóstúdióból. – kiabált anya konyhából, mire egyszerre
mindhárman egy „oké”-t visszakiabáltunk. Kilépve a házból mindannyian
bepattantunk az autóba és a stúdió felé indultunk, ami csak egy 15 percre van
tőlünk.
- Apa mi lesz ma a
feladatom? – kérdeztem a vezetőülésben ülő embertől.
- Jön valami új
X-faktoros banda. Nekik kell csinálni egy fotósorozatot. Komoly feladat, ezért
kapod meg te. Szabad választást adtak a háttérben, a konstrukcióban, mindenben.
– magyarázta és a végén a visszapillantó tükörből vetett rám egy pillantást.
- A One Direction?
– kérdezte izgatottan a nővérem, mire én megforgattam a szemem.
- Tényleg, úgy
hívják őket. – csettintett apa.
- Hugi, ugye
bemehetek a fotózásra, mert azt hiszem, akkor pont nincs dolgom. – vigyorgott
hátra felé El.
- Azt se tudod
mikor lesz a fotózás? – mondtam felvonva szemöldököm.
- Rá fogok érni, te
pedig beengedsz. – nézett rám szúrós szemekkel, mire újra megforgatva szemeimet
bólintottam egyet. A beszélgetés végére, pont megérkeztünk a Calder
fotóstúdióhoz. Elsőnek szálltam ki a kocsiból és azonnal a fotósterem felé
vettem az irányt, hogy kigondoljam, hogy milyen képeket csináljak. Viszont van
egy bökkenő. Semmit az égvilágon nem tudok róluk, mert nem, nézem az ilyen
hülye műsorokat, szóval, akire szükségem lesz az
- Eleanor!
- Mondjad töpörtyű.
– lépett be a nővérem az ajtón.
- Mesélj egy kicsit
a bandáról, hogy mégis milyenek. Ne áradozz, tehát csak fontos infók,
jellemzők. – emeltem fel az ujjamat figyelmeztetésképp, mert már azonnal
belekezdett volna az ömlengésbe
- Rendben, akkor
csak annyi, hogy nagyon idióták, tehát mindennel feltalálják magukat. – vigyorgott
a nővérem én nekem meg már azonnal eszembe jutott, hogy fog kinézni az egész.
- Sziasztok. –
zökkentett ki a gondolkodásomból 5 köszönés és székemmel az ajtó felé
fordultam. Mikor megláttam kik állnak ott azonnal nővérem szájára tettem a
kezem, mert éreztem, hogy mindjárt sikítani fog.
- Hello. –
mosolyogtam vissza rájuk.
- Mi a fotósunkat
keressük. Azt hiszem, úgy hívják, hogy Flora Calder. – mondta egy magasabb
világos barna hajú srác.
- Jó helyen
vagytok. – mosolyogtam zavartan tovább. – Gyertek beljebb, már minden meg van
fejben.
- Király, de nem
vagy fiatal? – kérdezte az egyetlen szőke tag.
-Aúú. – kiáltottam
fel hirtelen, mert a nővérem a kezembe harapott, majd válaszoltam. – 17 vagyok,
valószínű itt fogok dolgozni, mert családi a vállalkozás.
- Király. – nézett
körbe a kreol bőrű srác.
- Ja, amúgy ő itt a
nővérem Eleanor, aki kérésre, ma a fotó asszisztensem lesz. – néztem rá, mire
hatalmas vigyor ült ki arcára. – Kérhetnék tőletek egy bemutatkozást?
- Persze. –
mosolygott rám a világos barna hajú magas srác. – Én vagyok Liam. A szőke
Niall. A göndör Harry. A kreol bőrű Zayn. Az az idióta Louis.
- Okés én Flora, de
hívjatok Flonak. Igyekszem megjegyezni a neveteket. – mosolyogtam rájuk, majd
folytattam. – A fotózás egyszerű lesz. Ott egy fehér háttér, és azt csináltok,
amit akartok, pluszba még kaptok egy kötelet. Csak legyetek önmagatok.
- Juhúúúú. –
kiáltott fel a göndör hajú. Harry, és ráugrott Louis hátára.
- Fiúk. Még nem
kezdődött el a fotózás. – mondtam kicsit furcsállva a helyzetet, de ők csak
megvonták a vállukat. Én a nővérem felé fordultam. – Vidd őket a vászon elé,
keress egy kötelet, addig én megcsinálom a vakukat, az állványt meg a… Csak csináld,
amit mondtam, én meg csinálom a fotós dolgokat. – egyszerűsítettem le, mert
láttam, hogy szinte egy szavamat nem érti.
- Rendben főnök.
–bólintott.
- El. Nem rá mászni
a fiúkra. –figyelmeztettem, mire csak megforgatta szemeit, én meg felnevettem.
Elővettem a szekrényből az állványomat, a vakukat és mindent leraktam a
helyére. Az állványt beállítottam megfelelő magasságura és összekötöttem a
laptoppal a gépet, hogy a képek azonnal megjelenjenek.
- Kész vagy hugi
bugi. – ugrott mellém kihúzva magát a nővérem.
- Ja, azt hiszem.
bár hiányzik valami. – töprengtem.
- Mi az? –kérdezte
vigyorogva.
- Mondjuk az öt
srác? – magyaráztam neki, mire felvillanyozódott. – Elmondanád, hogy hol vannak?
- Csak pisiltünk. –
jött vissza Louis és mikor felé fordítottam a fejem azt hittem elájulok. Soha
nem éreztem még ilyet, de egyszerűen képtelen voltam azokba a kék szemekbe
nézni. Ezért hirtelen a gép felé fordultam és elkezdtem beállítani a többi
dolgot.
- Mindenki itt van?
– kérdeztem még mindig a géppel babrálva.
- Yes sir. –
vigyorgott a kamera elé hajolva Harry, mire elnevettem magam és felegyenesedve
rá néztem.
- Ha én sir, te
lady. – fontam össze a karjaimat.
- Rendben Sir. –
vigyorodott el.
- Nekem meg felel
Lady. – nevettem, majd megráztam a fejemet és tapsoltam kettőt. – Mindenki a
vászonhoz elkezdjük a fotózást. A fiúk körülbelül a másfél órás fotózásból 90
percet végig hülyéskedtek és a fő fő hülye Louis volt, ami eléggé
megmosolyogtatott néha, mindig. Na jó, ahogy barna haja homlokán gondosan
oldalra volt fésülve, és ahogy fogkrém reklámba illó fehér fogai mindig
látszódtak mikor nevetett eléggé, hogy is mondjam érdekes volt. Persze, még
mindig nem tudtam szemébe nézni, mert féltem, hogy az össze vér az arcomba fut
és észreveszi, hogy milyen reakciót vált ki. nem szeretem kimutatni az
érzéseimet, inkább magamnak tartom és a képeimnek. Én azt szeretem, ha a képeim
váltanak ki érzéseket emberekből, mert egy képembe rengeteg mindent bele tudok
sűríteni és szeretem hallani, mikor valaki elmondja azokat a dolgokat, érzéseket,
amik eszébe jutnak a képem láttán. Ezért szeretem a fotográfiát, mert egy
képpel rengeteg mindent kiválthatsz az emberekből. Ezen kattogott az agyam,
miközben a képeket nézegettem át, és mit kell mondanom, elég jók lettek.
Mondjuk a jó fotókhoz jó alanyok is kellenek.
- Remek fotókat
készítettél. Tehetséges vagy. – jött egy hang mögülem, miközben a laptop előtt
guggolva lapozgattam a képeket. Felnézve egy göndör hajú Harry állt felettem.
- Köszönöm. –
mondtam, majd visszavezettem a tekintetem a gépre.
- Megnézhetem
egyszer az összes képedet? – kérdezte, miközben leguggolt mellém.
- Persze, megadom a
tumblr címem. – mondtam, majd a laptop mellett lévő ceruzát és füzetet megfogva
felírtam neki.
-livingforphotography.tumblr.com?
– kérdezte meglepve, miután kitéptem a lapot és a kezébe adtam.
- Igen. –
bólintottam, miközben a vállam fölött hátra néztem rá.
- Mit csináltok
kölykök? – lépett mellénk mosolyogva Louis, én meg lányos zavaromban csak
hebegni kezdtem.
- Semmit csak,
megadtam neki a blogomat, vagy is a tumblr címemet, mert izé látni akarta
képeket. – hadartam. – Ú bocsi mennem kell apához megbeszélésre bocsika. –
mentettem ki magam és azonnal elsprinteltem onnan és kifordulva az ajtón
leültem a faltövébe. Mint mindenki sejti semmiféle megbeszélésem nem volt, de
nem tudok beszélgetni Louisval. Egyszerűen képtelen vagyok megszólalni, szívem
azonnal őrült tempóba vált, amint bele nézek azokba a kék szemekbe, arcomat
elönti a pír és a szavak a torkomra forrnak. Soha nem éreztem még ilyet. Mindig
én voltam az, aki mindenkivel beszélt, mert nem voltak gátlásaim, elég bátor
voltam, ahhoz hogy leszólítsam, mondjuk az iskola legmenőbb srácát.
- Flora, neked nem
megbeszélésre kéne menned? – kérdezte egy ismerős hang, mire felnéztem
tulajdonosára.
- Elmarad? – tártam
szét ártatlanul a kezeimet, mire nevetve megrázta a fejét és nem kérdezősködött
arról, hogy miért hazudtam, szimplán csak leült mellém és elkezdtünk
beszélgetni. Mindenről beszélgettünk és semmilyen témából nem alakult ki kínos
helyzet. Annyira könnyen megnyíltam neki és ő is nekem. Mesélt a versenyről,
hogy milyen volt mikor először elutasították, hogy milyen érzés volt, hogy
hirtelen egy bandába csöppent, ami nem csak róla szól, hogy milyen volt a
srácokkal egy olyan pici szobába lakni és a többi. Én is elregéltem neki, hogy
milyen volt iskolába járni, hogy a nővéremen kívül miért nincsenek barátaim és
hogy mikor döntöttem el, hogy fotós leszek. Valahogy így esett meg, hogy Harry
Styles lett az első és egyetlen legjobb barátom. A fotózás után, a fiúk
visszamentek Londonba munkálkodni az albumukon én pedig folytattam a fotós
karrierem építését. Ez igazából úgy tűnik, mintha meglett volna a fotózás és
utána folytattuk volna a megszokott életünket, és ez igaz is, annyi
különbséggel, hogy azóta mindig találkozunk Harryvel és valami hülyeséget
csinálunk. Ő néha énekel nekem, én pedig megtanítom profin fotózni cserébe és
mindeközben olyan jól érezzük magunkat, hogy nevetőizmunk lesz. Viszont néha a
saját házukban látogattam meg őket és akkor jött velem Eleanor is és újra
szembe kellett néznem Louisval. Már néhányszor tudtam vele „normálisan”
beszélni, de inkább kerülöm az olyan helyzeteket, mikor kettesben kéne maradnom
vele. Egyik nap épp az interneten böngésztem, miközben vonaton ültem, ami
London felé ment. Épp egy idézetes oldalt nézegettem, mikor megakadt a szemem
egy idézeten
„Ha a szív hevesen ver, óvakodj, az a
szerelem”
Ez eszembe jutatta,
hogy mit vált ki belőlem Louis, mikor rám néz, mikor hozzám szól, mikor megölel
(köszönéseknél), vagy mikor hozzámér. Ereimben lüktet a vér, melyet szívem
irgalmatlan tempóban pumpál bele. Akkor ez lenne a szerelem? Tényleg szerelmes
lennék? Még soha nem volt barátom, még soha nem néztem egy fiúra se úgy, hogy
akár ő több is lehetne nekem. Kivéve Louist. Nem tagadom okozott már álmatlan
éjjelt, de okozott gyönyörű álmokat is. Mikor ez tudatosult bennem,
eldöntöttem, hogy elmondom valakinek, és az a valaki Harry lesz, szerencse,
hogy pont most találkozom vele. Amint megáll a vonat az állomáson én vagyok az
első, aki leszáll a vonatról. Azonnal elkezdem keresni a göndörfürtökkel fedte
fejet, amit amint megtalálok célba is veszek. Futva ugrok Harry nyakába, aki
nevetve szorosan ölel vissza. Akárhányszor találkozunk mindig így üdvözlöm, nem
tudom miért, egyszerűen jó érzés, hogy valaki viszonozza azt a szeretetet, amit
én is adok neki.
- Jó napot Sir Flo.
–mondja vigyorogva, miközben letesz.
- Viszont önnek is
Lady Hazza. – pukedlizek előtte, majd együtt nevetve elindulunk a Hyde park
felé. Végig idétlen és jelentéktelen dolgokról fecsegünk és minden 5. percben
nevetőgörcs tör ránk.
- Flo szeretnék
valamit mondani neked. – mondja a mellettem baktató Harry komoly hanggal és
közben a földet pásztázza.
- Én is én is. –
mondom izgatottan. – Had kezdjem én.
- Rendben kezdheted.
– vet rám egy féloldalas mosolyt én pedig egy nagy levegő vétel után
belekezdek.
- Remélem nem fog
megváltozni emiatt a kapcsolatunk, de azt hiszem, szerelmes vagyok. – vallom be
félénken
- Tényleg? – emeli
fel a fejét és csillogó zöld szemeit rám szegezi, én pedig folytatom.
- Igen. Szerelmes
vagyok Louisba. – vallom be és azonnal lehajtom a fejemet.
- Mi? – szalad fel
a szemöldöke három méterrel a felhők fölé. – Komolyan mondtad? – kérdezi, mire
aprót bólintok.
- Te mit akartál
mondani? – terelem vissza a szót.
- A francba
elfelejtettem. Majd ha eszembe jut, akkor elmondom. – mondja hanyagul és olyan
mintha az előbbi vallomásom elrontotta volna kedvét. Vagy lehet, hogy front
van? Egyáltalán front érzékeny? Ki tudja? A sétálgatós napunk után hulla
fáradtan estem haza. Lerúgva a cipőmet betettem a mikróba egy tál sajtos
tésztát a konyhában, majd a meleg tállal bezárkóztam a szobámba és reggelig ki
se jöttem, bár reggel is kár volt kijönnöm.
Mikor levitte ma mosatlant a konyhába a nővéremmel futottam össze,
akinek a szája körbe érte a fejét.
- Mi van El?
–kérdeztem, miközben a tányéromat mosogattam.
- Hugi el se tudod
képzelni mi történt velem? – pattant oda mellém.
- Amíg nem mondod
el, tényleg nem tudom. – mondtam nevetve.
- Összejöttem
Louisval. – vigyorgott rám, nekem pedig kiesett a tányér a kezemből.
- Micsoda? –
kérdeztem akadozva, miközben kivettem a tányért a mosogatóból és biztonságosan
a szárítóra raktam.
- Louis Tomlinson a
pasim. Hát nem elképesztő? – kérdezte vigyorogva.
- De. –mondtam elég
érdekes hangnemben, majd felvonultam a szobámba és bezárva magam mögött az
ajtót sírva vetődtem le az ágyamra. Ez is csak velem fordulhat elő.
Beleszeretek egy srácba és az összejön a nővéremmel. Miért? Egész nap sírtam és
ki se jöttem a szobámból, viszont akire szükségem volt az tudta, hogy most itt
kell lennie mellettem. Harry pár órával a reggeli után azonnal ott volt
mellettem és az ő vállán sírhattam ki magam. Körülbelül 2 hónapomba telt
nagyjából feldolgozni, hogy a nővérem és az általam szeretett srác egy párt
alkotnak, de ez nem azt jelenti, hogy én már nem szeretem őt. Sőt, talán jobban
is szeretem és a szívemet égő fájdalom marja, akár hányszor meglátom őket kéz a
kézben, vagy ölelkezve, vagy egy-egy csókot lopva mindig megfájdul ez az
ökölnyi piros szerv itt bent a bal bordáim közt. Örülök, hogy mindketten
boldogok, de az ember önző és én is szeretnék boldog lenni. Én is szeretném az
érezni, mint a nővérem. És én is azzal
szeretném ezt átélni, akivel a nővérem teszi. Lehet, hogy most mindenki utál,
de nem tehetek ez ellen semmit. Nem irányíthatom a szívemet, nem mondhatom meg
neki, hogy ne őt szeresse. Ő neki Louis volt szimpatikus és magába véste.
Tehetetlen vagyok a szerelemmel szemben. Tehát már két hónapja annak, hogy
szívem választottja a nővéremmel van és ezzel együtt 8 hónapja, hogy
megismertem őket és első látásra szerelembe estem. Ma estére Harry áthívott magukhoz
pizsamapartira, hogy felvidítson legalább egy kicsit a többi sráccal. Elvileg
Louis nem lesz ott, mert a nővéremmel elmennek valahova, szóval megint vonaton
ülök, és London felé zötykölődöm. Kicsit unalmas már, de nem baj, ha megszokom,
hiszen ide fogok főiskolára járni, ha minden igaz. A vonatállomáson ugyancsak a
megszokott arc a megszokott göndörfürtökkel vár, de már egy ideje nem úgy
köszönök neki, hogy a nyakába ugrok. Pontosabban két hónapja.
- Azért egy kicsit
lehetnél vidámabb. – ölel magához Hazza és egy puszit nyomott hajamra.
- Mi értelme? –
kérdeztem, miközben fejem mellkasába fúrtam.
- Ne kezd ezt jó?
Louis a barátom, de nem érdemel meg egy olyan lányt, mint téged. – suttogta,
majd elhúzódva elindultunk a kocsi felé.
- Inkább fordítva
nem? Én nem érdemlem meg Louist. – motyogtam magam elé.
- Flora Margaret
Calder. – szólított teljes nevemen és magával szembe fordított. – Még egy ilyen
és megbánom, amit teszek. Csodálatos, gyönyörű, vicces lány vagy.
- Mivel érdemeltem
ki egy olyan barátot, mint te? – kérdeztem tőle halkan és halvány mosollyal.
- Szimplán
önmagadat adtad. – mondta, majd arcomhoz hajolva egy puszit nyomott rá. – Na,
ma este nem szomorkodunk.
- Rendben. Lady. –
incselkedtem vele, mert egyből visszajött valamennyire az életkedvem.
- Na meg álljon
Sir. - nézett rám szűkített szemekkel és a kocsiig kergetett. Útközben
megálltunk és kifosztottunk egy McDonaldsot, hogy vigyünk kaját mindenkinek. Teli
kezekkel léptünk be ez ajtón és mindenki örült a kajának, viszont én nem
élvezhettem ki, mert valaki olyan is ott volt, akire nem számítottam.
- Flora,
beszélhetnék veled egy kicsit? – kérdezte Louis, aki vacsoránk közben jött a
konyhába.
- Persze. – mondtam
meglepve, majd lassan felálltam és elindultam felé. Kivezetett az udvarra és
ott olyan kérdéssel jött, ami szinte lesokkolt.
- Miért nem mondtad
el, hogy mit érzel irántam? – kérdezte egy papírt szorongatva a kezében.
- Mi? Honnan tudod?
– kérdeztem szememet arca é a papír között ingáztatva.
- Az lényegtelen.
Miért nem mondtad el? – kérdezte mélyen a szemembe nézve ismét.
- Aznap jöttetek
össze, mikor én rájöttem, hogy mi is az, amit érzek. – mondta ma földet pásztázva.
– Különben is képes lettél volna szakítani Eleanorral miattam?
- Lehet. Nem tudom
én csak… Fogalmam sincs, mi van. – túrt idegesen a hajába.
- Hát akkor
körülbelül ugyanazon szinten vagyunk. A legjobb lenne, ha minden maradna, a
régiben- válaszolom és elmennék mellette, ha nem fogná meg a karom.
- Nem. Muszáj
tudnod valamit. Nekem tetszik a nővéred és szeretem is, de van, aki nekem ennél
többet jelent. – mondja és végig mélyen a szemembe fúrja kék tekintetét.
- Louis, ne mondj
ilyeneket miattam. –kérlelem, szemem lesütve.
- Ez az igazság. Én
azt hittem Harry az, akit kedvelsz, hiszen mindig vele lógtál és engem
kerültél. De ha tudom, hogy te hogy érzel minden másképp lett volna, mert te
voltál az, akit először észrevettem. – mondta határozottan és közben kezével
állam alá nyúlva elérte, hogy szemébe nézzek.
- Louis. - mondtam
ki a nevét, ugyanis más nem igen jutott eszembe. A szókincsemből ez az egyetlen
szó jutott jelen pillanatban eszembe.
- Csss. – tette hüvelykujját
a számra, majd azt végig húzva ajkaimon egy halk sóhajt váltott ki belőlem és
szemeimet kénytelen voltam lehunyni. Miután ujja elhagyta a számat pár
másodpercen belül meleg leheletét éreztem az arcomon, majd pár pillanaton belül
puha ajkait az enyémen. Tudom, hogy rossz, hogy bűnös, hogy nem szabadna
megtennem, de képtelen vagyok gondolkozni. Óvatosan jelzem neki, hogy ne
távolodjon el, és értette a jelet, mert egyre határozottabban kezdi el mozgatni
ajkait. Agyam kikapcsol, és teljes melegség önti el a testemet. Megszűnik
körülöttem a világ és mindent elfelejtek. Egy percre. Hirtelen megvillan a
vészjelző és a józanész olyan erősen fejbe vág, hogy azonnal elválok Louistól
és fejemet rázva távolodok tőle és kezeimet szám elé helyezem, mintha nem
hinném el mi történt az előbb. Tudom, hogy erre vártam régóta, de most mégis
furdal a lelkiismeretem. Megaláztam a nővéremet, átvertem…
- Mi a baj? –
kérdezi Louis aggódva és lépked utánam.
- Nem. Nem szabadna
ezt tennem, tennünk. Felejtsük el, ami előbb történt. – hadarom el és hirtelen
hátat fordítok neki, majd most már körmömet kezdem el rágni, mert egyre jobban
kezd emészteni a tettem súlya.
- Miért? Nem
értelek Flora. – mondta és éreztem, hogy egyre közelebb jön hozzám.
- Nem érted? Te
megcsaltad a barátnőmet, én meg olyat tettem, mit soha nem fog megbocsátani a nővérem.
– mondtam kisebb dühvel, hiszen nem igaz, hogy neki nincsen lelkiismeret-furdalása
emiatt.
- Igazad van és
rettenetesen sajnálom, de egyszerűen nem tudok mit tenni ezt diktálja a szívem.
Idáig nem mertem lépni, hiszen nem lett volna értelme kockáztatni, de most,
hogy már tudom te, hogy érzel, van értelme és kockáztatok is, a kérdés, hogy te
benne vagy-e. – kérdezte és érezte, ahogy kézfejét felkarjaimra rakja és
óvatosan simít végig rajtuk. Nem tehetném ezt, de igaza van és én is érzem.
Egyszerűen a szívem majd meghal, hogy a közelébe lehessen, de képes lennék, a
nővérem szemébe nézni ezután valaha is?
- Utálom magamat,
de képtelen vagyok nemet mondani. Túl régóta várok erre és a szívem majd
meghal, hogy a tiedével együtt dobbanhasson. – vallom be halkan, miközben
megfordulok karjai között. Arcára tekintve egy halvány mosoly fogad.
- Megpróbáljuk? És
ha megy, szakítok Eleanorral. – mondja, és teljesen őszintének tűnik, lehunyom
szemem és egy nagy levegő kifújása után válaszolok.
- Nem tudok nemet
mondani. – mondom erőtlenül. Valószínűleg látta, hogy mennyire emészt ez a
dolog, ezért magához húzott és szorosan tartott karjai között, én pedig nyakába
fúrhattam az arcomat és belélegezhettem bódító illatát.
- Minden rendben
lesz és együtt maradunk. El meg fogja érteni, de még várnunk kell egy kicsit és
titokban kell tartanunk. – suttogja hajamban, majd mondandóját egy puszival
erősíti meg fejem búbján. Ekkor még nem tudtuk, milyen következményei lesznek ennek
a kapcsolatnak és nem tudtuk, hogy mi soha nem lehetünk együtt. Ez az első
pillanattól halálra volt ítélve.1 hónap alatt bebizonyítottuk egymásnak, hogy
tényleg szeretjük egymást és mindig titokban találkoztunk és titokban voltunk
együtt. Még Harrynek sem beszéltem róla, viszont van egy határ, ahol a
titkolózás már túl sok és meg akarod mutatni, mindenkinek, hogy boldog vagy
azzal, akivel. Nálunk ez okozott egy kisebb vitát, ugyanis Louis még nem volt
készen arra, hogy elmondja Eleanornak. Ez okozott egy kisebb vitát közöttünk és
egy rövid mosolyszünetet. Ennek a mosolyszünetnek a vége, mindennek a végét
jelentette. Aznap este Londonba mentünk bulizni mindannyian. Louis, El, Harry a
srácok, meg a barátnők. Nagyon rosszul éreztem magam azon az estén. Két okból.
Az egyik, hogy láttam, Eleanor milyen boldog Louisval, én pedig képes voltam
tönkre tenni ezt. Melyik testvér képes erre, hogy keresztbe tesz a nővérének?
Rettenetesen szégyellem maga, és tudom nem ment, de a lelkiismeretem sosem hagy
nyugodni. A másik ok, pedig hogy valami nagyon szúrt itt belül. Fájt. Fájt,
hogy mással látom és még csak rám sem nézett aznap este. Mind egy asztalnál
ültünk és mindenki jól szórakozott nevetgélt, de én már nem bírtam úgy éreztem
mindjárt sírva fakadok. Kikéredzkedtem a friss levegőre, mire Harry azonnal ki
akart kísérni, de nem engedtem neki. Egyedül akartam lenni. Egyedül, csak a könnyeimmel,
a lelkiismeretemmel és a fájdalommal. Kilépve a szórakozóhelyről azonnal a
falnak dőltem és minden érzésemet szabadjára engedve, zokogva csúsztam le a fal
mentén. Mindenem fájt, utáltam magam, undorodtam magamtól. Nem érdekelt ki lát
ki mit gondol rólam, de muszáj volt kiengednem, mert ha bent marad, tönkre
megyek érzelmileg és lelkileg is. Pár perccel később egy testet éreztem magam
mellett.
- Sajnálom. Ígérem,
hogy holnap szakítok Eleanorral. – suttogta felém a szavakat, én pedig kisírt szemeimmel
felé fordultam.
- Ne. Ne tedd. –
mondta a lelkiismeretes énem.
- Miért? – kérdezte
meghökkenve.
- Nem tudnék azzal
a tudattal élni, hogy keresztbe tettem a nővéremnek. – suttogtam magam elé,
majd újra az út felé fordítottam a fejem.
- Én döntöttem így.
Te csak a szívedre hallgattál, te nem tehetsz semmiről. – mondta miközben kezét
arcomra simítva maga felé fordította fejem. – Szeretlek érted?
- Te nem érted
ennek a szónak a jelentőségét. Mikor én azt mondom, szeretlek, én azt érzem,
hogy nélküled nem tudok létezni. – mondtam keserű mosollyal, mert, ahogy
kimondta, azt hogy szeret nem tűnt olyan valódinak. Mintha csak vigasztalni
szeretet volna.
- Buta vagy. –
mosolyodott el, majd közelebb hajolva egy lágy csókot nyomott az ajkaimra. Ez
volt a végzetes hiba. Ez a csók vezetett minket a pokolra. Röviden tömören az
történt, hogy Eleanor és Harry ezt a pillanatot választották arra, hogy
megnézzenek minket. Eleanor mindkettőnket alaposan felpofozott, Harry pedig nem
szólalt meg. Egy szót sem szólt hozzánk csak hidegen nézett rám és csalódottság
tükröződött szemeiben. És azt hiszem ez fájt a legjobban. Jobban, minthogy Eleanor
felpofozott, jobban, hogy gyűlöl, hogy apáék szégyenkeznek miattam. Az fáj a
legjobban, hogy Harry nem állt mellettem, nem volt ott, mint amikor megtudtam,
hogy El Louisval jár. Magamra hagyott.
- Hosszan ennyi, röviden pedig annyi, hogy a nővéremet
velem csalta meg a pasija. – mondtam am ég mindig engem figyelő Conornak. –
Megértem, hogy most elítélsz, vagy undorral nézel rám, de nem tehetek róla. Én
csak szeretni akartam valakit és könyörgöm, ha szív diktál, mit tehetnék?
- Értelek, viszont valamit meg kell jegyeznem, ha nem
haragszol. – szólalt meg hosszú idő után, majd gyors hozzá tette. – Ja, amúgy
nem utállak, és nem ítéllek el.
- Köszönöm. – mosolyogtam rá hálásan. – ÉS nyugodtan
mond.
- Harry szerelmes beléd. Ő írta meg Louisnak, hogy
szereted, mert nem bírta már azt látni, hogy szomorkodsz. Ott volt melletted a
legrosszabb pillanatokban, de mikor mindenki ellened fordult akkor, azért nem
mert megbántottad. Nem vetted észre, hogy szívét adta neked, te pedig
összetörted. – fejtette ki hosszan véleményét, én pedig csak ámultam.
- Bocsi, de ez hülyeség. – nevettem ki, mire megvonta
vállát és feltett pár kérdést.
- Akkor figyelj. Ki volt az, aki először hülyéskedni
kezdett veled?
- Harry
- Ki volt, aki először megdicsérte a képeidet és még többet
akart látni?
- Harry.
- Ki volt, aki a fotóstúdióban leleplezett, még sem szólt
semmit?
- Harry.
- Ki hívott fel mindig?
- Harry.
- Ki kezdeményezte a találkozásokat?
- Harry.
- Ki tudod arról, hogy te szereted Louist?
- Harry.
- Akkor ki írta a levelet?
- Harry.
- Ki akart mindig felvidítani?
- Harry.
- Leesett végre? – kérdezte hanyagul felvont
szemöldökkel.
- Basszus. Hogy lehettem ennyire vak. A parkban akkor ő
azt akarta mondani, hogy szeret engem, én pedig beléfojtottam a szót és azt
mondtam Louist szeretem. – mondtam magam elé meredve.
- Harry totálisan beléd zúgott. – jelentett ki, közben
kezével mutogatva.
- De miért? Ő sokkal jobbat érdemelne, mint én. Szebbet,
okosabbat, kedvesebbet… - soroltam, hiszen ez annyira hihetetlen.
- Itt nincs miért, ő téged szeret. És szerintem te is
rosszul láttál. – mondta, miközben vett egy új csomag édességet és kibontotta.
- Mi van? – mondtam elég érdekes hangnemben, majd
lenyelve a cukorkát Conor belekezdett elméletének kifejtésébe.
- Soha nem voltál még szerelmes, így alapvetően nem
vetted észre. Azt hitted, hogy te Louist szereted, mert szeretni akartál
valakit és ti lányok általában az elérhetetlen srácokat szemelitek ki.
Bebeszélted magadnak, hogy te őt szereted és így kialakult egy csőlátás és csak
őt láttad, hiába ugrált ott Harry kalimpálva, hogy „hahó, szeress engem és én
viszonzom”. Nem vetted észre. Azt pedig már nem tudom, hogy Louis miért hitette
el veled, hogy minden rendben lesz. – mondta és a végét megtoldotta egy hanyag
vállrándítással.
- Ez nem igaz. – tagadtam hevesen azonnal.
- Ha tényleg igazán szeretted volna Louist, akkor nem
jössz el, hanem ott maradsz és kiállsz magatokért. – mondta és erre nem tudtam
mit mondani.
- Azért jöttem el, mert túl gyenge voltam. – kapartam össze
egy mondatot, ugyani ezzel az utóbbival elégé leforrázott Conor
- Nem azért, mert nem tudtál egy ember szemébe nézni.
Valld be. Csak gondolj át minden egyes mozdulatodat, gondolatodat és rájössz.
Te Harryt szereted. Hányszor ugrottál Louis nyakába? – kérdezte.
- Egyszer sem. – vallottam be.
- Mikor voltál boldogabb, mikor Louisval voltál, vagy
mikor Harryvel? – tette fel a végső kérdést, mely elszakított bennem valamit,
ugyanis a választ már könnycseppek közt mondtam ki.
- Harry. – és apró darabonként hullt le a lepel a
szívemről. Én tényleg Harryt szeretem. Louist is szeretem, de szerelemmel csak
Harryt. Tévedtem, hibáztam, megbántottam. Soha nem fogom ezt megbocsátani
magamnak. Életem legnagyobb hibáját követtem el.
- Ne. Ne sírj Flora. Én nem azért mondtam, de érzed, hogy
igazam van. Ugye? – kérdezte mosolyogva, mire bólintottam, ő pedig megszánva
engem magához ölelt - Az igazság néha fáj.
- De ennyire? – kérdeztem vissza.
- Sajnálom, de még változtathatsz a dolgokon. – mondta,
mire az öleléséből át dőltem az ablak felé. A felhőket bámulva gondolkoztam, de
úgy éreztem muszáj cselekednem.
- Kisasszony. – szóltam a mellettünk elhaladó légi
utaskísérő után, és ahogy visszafordult felém Conor is rám nézett. –
Használhatnám a telefonom?
- Nem szabad. Tudja mi a szabály. – mondta szomorúan.
- Kérem, csak egy sms. A boldogságom múlik rajta. – kérleltem
és még egy pár könnycseppet is megejtettem, ami az előző sírásból maradt, majd
sóhajtva annyit mondott.
- Egy sms, nem több. Nincs rá válasz.
- Örök hálám. – mondtam mosolyogva, majd egy bólintás
után elment, én pedig előkutatva a telefonomat elkezdtem pötyögni az üzentet.
- Mit csinálsz? – kérdezte Conor, majd elkezdte nézni mit
írok.
- Megmondom neki, hogy hülye voltam. – válaszoltam és
közben átgondoltam az sms- szövegét
Harry!
Nálam hülyébb ember nincs a világon. Azt hittem Louist
szeretem szerelemből, hát tévedtem. Remélem, egyszer majd megbocsátasz és
elhiszed, hogy téged szeretlek teljes szívemből. Emberek vagyunk, hibázunk és
én követtem el a legnagyobb hibát. Nem vettem észre, hogy te mit érzel. Ha
tudtam volna, lehet, hamarabb rájövök. Szeretem Louist és boldog vagyok vele,
de téged még jobban szeretlek és veled még boldogabb vagyok. Írhatnám, hogy 3 méterrel a felhők felett érzem,
magam mikor vele vagyok, de nem. Mert szinte már nem is vagyok a földön.
A lényeg: Szeretlek!
Flora
- Ugye tudod, hogy nem biztos, hogy válaszolni fog rá? –
kérdezte Conor.
- Nem érdekel. De olvasni fogja. Remélem. –
bizonytalanodtam el a végére.
- Drukkolok. – mosolygott rám Conor, mire csak bólintottam.
A gép 2 óra múlva landolt, és a reptéren ott várt rám a
nagyi. Szorosan magához ölelve köszöntött, miután elköszöntem Conortól,
természetesen számot cseréltünk, mert kíváncsi, hogy mi lesz a végkimenetel.
Miután a reptérről hazaértünk a nagyi megmutatta szobám és miután kipakoltam elmeséltem
neki is az egész történetet, de már kiegészítettem a repülőgépen tudatosult
érzelmekkel, mire a nagyi csak ennyit mondott.
- A szerelemet nehéz észrevenni, de ha meg van mindenre
képes.
Ezért imádom a nagyit, mert megért. Miután egésznap erről
beszélgettünk az idő eltolódás miatt már beesteledett a történet végére, ezért
lefeküdtünk aludni. Pontosabban a nagyi, mert én kipakoltam a táskámból és
vártam, hogy valami jelzést adjon a telefonom, de semmi. Se üzenet, se hívás.
Már épp lefeküdi készültem, mikor autózúgásra lettem figyelmes. Ez azért volt
fura, mert a nagyi rendkívül csendes utcába lakik, szóval egész nap nem járt
erre a kocsi. De nem adtam neki nagy jelentőséget, hanem inkább jobban befészkelődtem
és próbáltam elaludni. Amikor lehunytam a szemem megszólalt a csengő. Hogy ne a
mamának kelljen felkelnie kipattantam és kinyitva a zárakat kitártam az ajtót,
az éjjeli zargatóm előtt. Hogy ki állt ott? Ha azt mondom amint kinyitottam az
ajtót két keze közé fogta az arcom és szó nélkül megcsókolt, akkor tudjátok?
Harry volt az. Fogalmam sincs mit keresett itt, de nem is nagyon érdekelt, mert
ezek szerint megkapta az üzenetem. Ajkai mohón falták az enyémet, de egy idő
után el kellett válnunk levegőhiány miatt.
- Szeretlek. Úgy, mint senki mást. – suttogta homlokát az
enyémnek döntve.
- Sajnálom. – suttogtam vissza lehunyt szemmel.
- Szeretsz? – kérdezte
- Mindennél jobban. – válaszoltam zöld szemeibe nézve, és
soha nem gondoltam volna , hogy a „fűben” jobban el lehet veszi mint a „tengerben”
- Meg van bocsátva minden. – mosolyodott el édesen,
amitől szinte ki akart szakadni a szívem.
- Gyerekek gyertek be. Itt maradhat a fiú is Flora
drágám. – szólalt meg mögülünk a nagyi, mire egy közös köszönjük volt a válasz,
majd föl futva szobámba egymás karjaiban aludtunk el, pár érzelmes csók után.
De a legutolsó szavunk elalvás előtt ez volt
Szeretlek.
Ne felejtsétek a kommenteket kérlek!
